Ahoy, Rotterdam! avagy a szervezés csodája

A biztonság kedvéért lefoglaltunk két helyet egy ifjúsági szállóban, hátha nem tudnak minket elhelyezni a szervezők. Csak egy héttel a verseny előtt tudtuk meg, hogy mégis kaptunk szállást. Már majdnem lemondtuk a youth hostelt, mikor szerencsére elolvastam a szállásról a tudnivalókat. A legfontosabbak: mindenki az egyetem tornatermében lesz elszállásolva, kap egy polifoamot és egy széket; reggel 7-kor ébresztő, utána ki kell pakolni minden cuccot zárt szekrényekbe. A tornaterem este 11-ig zárva lesz, akkor viszont a szekrényből kell minden cuccodat kipakolni, mert éjjel megváltozik a kód. Ha mondjuk este megismerkedtél valakivel és nála töltöd az éjszakát, akkor a cuccaid örökké lakat alatt maradnak.

Nem feltétlenül ez utóbbi lehetőség miatt, de úgy döntöttünk, hogy maradunk a hostelben. Érdeklődésünkre, hogy hogy jutunk oda, megírták, hogy melyik pályaudvaron kell leszállni, és onnan már látjuk a kockaházat. Hát mindegy, úgyis tudtuk, hogy Rotterdam tele van ronda modern épületekkel. Ám amikor megérkeztünk, rájöttünk: a „kockaház” errefelé mást jelent:



Azoknak, akik először voltak Eurogames-en, nagy lelkesen harangoztam be a megnyitót, ahol minden csapat bevonul, mint az olimpikonok. Csodálkoztam is, hogy a tájékoztatóban nem írták, mikorra kell odaérni a sportolóknak. A megnyitó előtt derült csak ki a turpisság: nem lesz bevonulás. Pontosabban minden országból egy személy vonul majd be a nemzeti zászlóval. Magyarországról Timit választották ki, és értesítették is a főpróba időpontjáról. Sajnos nem vették figyelembe azt a tényt, hogy Timinek a megadott időpontban versenye volt. Így végül lecserélték (annyira utolsó pillanatban, hogy még a párja sem tudott róla), és egy kézilabdás fiút tettek be helyette.

Nagy nehezen kiderítettük, hogy vacsora azért jár nekünk a tornateremben, ezért odamentünk. Az egyetem náci katonai akadémiára emlékeztetett, egyetlen pozitív vonásának a foltos macska tűnt. Ráadásul a campus felét felásták, úgyhogy összevissza kellett tévelyegnünk az épületek közt. Szerencse, hogy megláttuk a tollasosok kocsiját, különben reménytelenül eltévedünk.
-Nem is kérdezed, milyenek lettek a mai eredményeink?-kérdezte Migu.
-Jaj, bocs. Milyenek lettek a mai eredményeitek?
-Hát én két meccset játszottam, István egyet. Aztán befejezték, mert nem volt alkalmas a pálya. A versenyzők folyton megcsúsztak a hajópadlón.
-Hajópadló? Tollaslabdához?
-Nem mi találtuk ki. Lehet, hogy törlik az egész férfi egyénit.

Végül átrakták a tollast abba a tornaterembe, ahol társaink éjszakánként aludtak. Nem ez volt azonban az egyetlen sport, amelynél problémásnak bizonyult a helyszín. Eleinte nem értettük, hogy a szállásunkon lakó két focicsapatot miért nem látjuk soha reggelinél. Aztán kiderült: a foci olyan messze volt, hogy reggeli előtt kellett indulniuk, ha oda akartak érni a saját versenyükre. (Egy csapat spanyol focista lány ezt annyira nem tartotta fontosnak: a második reggel épp a regisztrációra tartottak, miközben egy órán belül már meccsük lett [volna].) Mi futók se jártunk jobban. Igaz, hogy Rotterdamban van pár ideális futópálya, egy szép tó körüli például pont 5 kilométer. Első változatban itt lettünk volna, a másodikban egy szép parkban Rotterdam déli részén. Mikor azonban a kevés jelentkező miatt törölték a triatlon versenyszámot, a szervezők nem akartak ennyi pénzt költeni a futókra. Ezért kitettek minket a hágai reptér mellé, ahol egy WRC Ahoy nevű másfél kilométeres aszfaltpályán kerékpárversenyeket szoktak rendezni (amúgy ennek szükségességét sem értem abban az országban, ahol több a kerékpárút, mint az autóút). A legközelebbi metrómegállótól még 25 perc gyaloglásra számítottunk – meg arra is, hogy ki lesz valahogy plakátolva az irány, de ez utóbbiban csalódtunk. A leszálló futók a szélrózsa minden irányába indultak a zuhogó esőben. Mi szerencsére fogtunk egy kevésbé balga belgát, aki előrelátóan kinyomtatta a levélben megkapott térképet, erre hagyatkoztunk. A térkép ugyan jelentős kerülőt írt egy ponton, és az ott levő irodaházat őrző biztonsági őr is rövidebb utat javasolt, de belgánk nem mert eltérni a térképtől. Ez szerencsésnek bizonyult, mert a kerülő útra kiérve megállt mellettünk az egyik önkéntes autója, aki pont azért jött ki elénk, hogy pár embert elvigyen. Jó, hogy megtette, különben alig értünk volna oda a rajtig.

Másfél kilométeres körön a félmaraton az 14 kör. Mindenkinek adtak egy kicsi számlálót, hogy számon tudja tartani, hány köre van még hátra (persze ha valaki véletlenül többször nyomta meg, mint én is, annak nem sokat segített). Közben föl-le szálltak a repülők mellettünk, a pálya melletti hangszórókból pedig rockzene szólt (ha pont előttük ment el az ember, mert csak az egyik oldalon voltak). Nem csoda, hogy a másnapi női versenyen a nevezettek töredéke jelent csak meg. Amint a mezőkön keresztül visszafelé tartottam a versenyről, sporttársként üdvözöltem minden szembejövő fiatalembert. Tudtam, hogy a férfi versenyre jönnek: azon az elhagyatott vidéken rajtunk kívül a madár se jár.