Hiroshima messze van

A péntek esti női bulit egy „Hiroshima, mon amour” nevű helyre hirdették meg. A konferenciaprogramban találtunk egy leírást, hogy hogy kell odajutni – meg egy torinói melegtérképet, amelyen sehol se találtam a célállomást. Az egyik unalmas plenáris alatt aztán An mutatott egy pöttyöt, amelyen a buliplakáton szereplő egyik név szerepelt. Teljesen máshol volt, mint ahogy a leírás alapján gondoltam volna. Később jöttem rá, hogy miért: a térkép nem a szórakozóhelyet jelölte, hanem a bulit szervező egyesület irodáját.

A hirdetőfalon megjelent egy felirat, miszerint az útvonal változott (?!), és most közlik a helyeset. Megnéztem, és csak annyi változást láttam, hogy ne metróval, hanem gyalog menjünk az Umberto nevű (mint a városnézés során kiderült, meleg) olasz királyról elnevezett sugárútig. A leírás elég bonyolultnak tűnt, így szokásom ellenére fölvetettem Annak, hogy menjünk együtt. Rögtön el is kezdtünk beszervezni további embereket: An szólt a belgáknak (valamiért csupa francia ajkúnak), én meg Xheninek és a barátnőjének. A végeredmény persze az volt, hogy a találkozó időpontjában senki se tudta, ki jön még, kire érdemes várni. Ezt azért éreztem problémának, mert oda akartam érni a 10-kor kezdődő rockabilly-koncertre. Előkerült viszont egy olasz lány, aki ajánlkozott vezetőnek. Utóbb kiderült, hogy Bolognában él, de elég magabiztosnak tűnt, plusz letöltötte az útvonalat a telefonján levő GPS-re.

Elsőként is az derült ki, hogy a 3 napos Torinó kártyánk a metróra nem érvényes (ez megmagyarázza, miért nem tudtam sem én, sem Madeline bedugni a metrókapun levő nyílásba, pedig nagyon próbálkoztunk). Az olasz lány szerint pont ezért változtatták meg a leírást, pedig metróval átszállás nélkül is odajutunk. Eszembe jutott, hogy az első nap vettem két metrójegyet, ezért gyorsan felszaladtam értük. Mikor leértem, Patriziának eszébe jutott, hogy nincs nála apró, úgyhogy ő azért szaladt föl. Mikor leért, Xhenit kezdte el keresni kétségbeesetten a barátnője, és tűvé tette érte a hotel hallját, míg valaki nem tájékoztatta arról, hogy szíve választottja éppen a bejárat előtt telefonál. Ezt tisztázván végre elindultunk.

A metrójegy-vétel valamiért többeknek problémás volt, ezért Madeline, egy másik belga lány meg én már rég a peronon voltunk, míg a többiek még sehol. Felmerült a kérdés, mit tegyünk, ha közben megérkezik a metró, de szerencsére a társaság többi tagja épp leért addigra. Vezetőnk tanácsára a Lignono nevű végállomásig mentünk, ami amúgy vasútállomás. Madeline és én kicsit gyanakodtunk, mert mindketten úgy vettük ki a térképről, hogy Hiroshima a sínek túloldalán helyezkedik el. De rábíztuk magunkat vezetőnkre, aki GPS-ét követve magabiztosan elindult – majd bement az első hot dogos bódéba és útbaigazítást kért. A hot dogos megerősítette a GPS iránymutatását, ezért elindultunk a sínek mentén. A gond csak az volt, hogy épületek övezték őket, amelyek nem akartak véget érni. Olykor láttunk jobbra utcát, de a térkép elárulta, hogy ezek se kelnek át a túloldalra (bár Madeline kalandvágyból szívesen bement volna valamelyikbe, mert egy olasz városban egy sikátor éjszaka biztosan izgalmas, de lebeszéltük). Húsz perc gyaloglás alatt egyetlen átkelési lehetőséget találtunk, egy alagúton keresztül, ám ezt a többség elvetette. A GPS továbbra is azt mutatta, hogy előre, a sínek mentén, aztán pár kilométer múlva át.

Egy busz lámpáit láttuk magunk mögött. Vezetőnk megállította a buszt (a megállóban), és megkérdezte a sofőrt, merre megy. Szerencsénk volt az iránnyal, így gyorsan felpattantunk és utaztunk vele vagy tíz percet. Sőt, a megállót se tévesztettük el: a keresett utca pont ott keresztezte a VII. Priusz, akarom mondani Piusz sugárutat. Leszálltunk, és elindultunk jobbra. Elég lepukkadt környéken jártunk, szórakozóhelynek semmi nyoma, viszont legalább felfedeztük a 14-es buszt, amivel amúgy jöhettünk volna Umberto királytól egyenesen. Némi séta után végre megpillantottuk – Lignono vasútállomást.

Vezetőnk körbekérdezett, de az itteni hot dogos azt mondta, nem ismeri a helyet, de valahol itt kell lennie. A bolognai lány totál összezavarodott, ezért átvettem az irányítást. Megnéztem, merre csökkennek a házszámok, és ez alapján elindultunk visszafelé. Amint átkeltünk VII. Priuszon, az út túloldalán megpillantottuk a helyet. Eddigre már ¾ 11 volt; több mint egy órába telt odaérnünk. A bárban üldögélő finnek szerencsére tájékoztattak, hogy a koncert még nem kezdődött el. Egyben fel is lélegeztek, nem tudták ugyanis elképzelni, hol lehetünk.

A koncert és némi beszélgetés után sikerült elcsípnem az utolsó nem-éjszakai 14-est visszafelé. Umberto királytól visszafelé sétáltam, de így is fél órán belül a szállodában voltam.