Jótanácsok túrázóktól

-Hány megálló van még Pomázig?-kérdezte Sztell Csillaghegynél.
-Hát Békásmegyer, Budakalász, Budakalász Akármicsodácska, Szentendre, Ilyentelep, Olyantelep, Pomáz: ez hat – közöltem. (Csak Budakalász Akármicsodácska közelében töprengtem el azon: de fura, hogy Szentendre után még van megálló, amikor pedig ott vége a síneknek!)
-Jó, akkor felveszem a kamáslimat, hogy ne a buszon kelljen-jelentette be Sztell. Ez azonban nem volt ennyire egyszerű művelet. Először előásta őket a táskája mélyéről, majd forgatni kezdte, hogy megállapítsa, hol az eleje.
-Ott a kis kampót kell beakasztani a cipőfűzőbe, úgyhogy annak kell elöl lenni-segített András. Sztell elkezdte feltekerni a kamáslit az egyik lábára.
-Az a másik lábra való!-figyelmeztette Ági, aki (talán az ilyen helyzeteket elkerülendő) már otthon felvette a kamásliját.
-Most nem mindegy?-néztem rá megróvóan, mert nem akartam tovább nehezíteni szegény Sztell helyzetét.
-De hát milyen hülyén néz ki, ha befele van a felirat!
Sztell levette a kamáslit és elkezdte feltenni a másik lábára. Közben megérkeztünk Békásmegyerre, és felszállt a kalauz. Sztell odanyújtotta neki a rendes utashoz méltón kilyukasztott BKV-jegyet, majd tovább szenvedett a kamáslival. A kalauz mindannyiunktól beszedte a viteldíjat, majd várakozóan pillantott Sztellre, aki még mindig lehajolva próbálta a kampót beakasztani a cipőfűzőbe.
-Már odaadtam a jegyemet-közölte csodálkozva. El kellett magyarázni neki, hogy a jegy csak a budapesti szakaszra érvényes, és a kalauztól kell vennie egy másikat…

A túra soron kívüli pihenővel indult. A faluból kiérve ugyanis kiderült, hogy Tibor eljött a faluig autóval, csak éppen nem a kiindulási pontnál parkolt le, és most éppen tévelyeg, hogy utánunk jöhessen. Ez a manővere egyébként nemcsak a túra elején, hanem végén is gondot okozott neki: minthogy nem körtúrát tettünk, a visszafelé buszról le kellett szállnia egy elágazásnál és további több mint 2 kilométert gyalogolnia, mire visszajutott a kocsihoz.

Rosszul jelzett szakasz következett, ráadásul ködben. Gazsi rögtön közölte is az óvintézkedést:
-Aki már nem látja az előtte menőt, az kiabáljon!
Vak túratársunk rögtön vette a lapot: -Én már most sem látok senkit!

Végre megérkeztünk a tisztásra, ahová az óévbúcsúztatást terveztük. A padon már ott sorakoztak a pezsgők (édes, száraz, vörös, alkoholmentes), Gazsi pedig előhúzott egy adag műanyag poharat. Sajnos kicsit túl lendületesen, így azok repültek pár métert, és néhányuk elrepedt. A többit Gazsi megfelelő állapotúnak találta, de egy-két esetben tévedett: a pezsgő kitöltése után lettem figyelmes arra, hogy Olivér csaknek vízszintesen tartja a magáét és az oldalát nyalogatja. Ezt a furcsa viselkedést az váltotta ki, hogy a pohár oldalt hosszában elrepedt.

Én először alkoholmentes pezsgőt kértem, de ez elég rossznak bizonyult, ezért odafordultam Ágihoz, aki a vörös pezsgőt nyitotta ki. (A nemi sztereotípiák eloszlatása érdekében rajtam kívül az összes lány lelkesen vállalkozott pezsgőnyitásra.)
-Öntenél nekem egy kis vöröset?-kérdeztem. Ági rögtön megdöntötte az üveget. Sajnos ugyanekkor a másik kezét is megdöntötte, így a saját poharában levő pezsgő piros vérfoltként ömlött ki a hóra.