Katasztrófák Kiskőrösön

A srácok éhesek voltak, mikor megérkeztünk, így Ica rendelt egy óriás pizzát. A megérkezett termék azonban alig érte el egy átlagos nagytányér méretét, ráadásul a feltét sem pont az volt, amit kértek. Egy darabig vártunk, hátha a pizzafutár észreveszi tévedését és visszajön, de mindhiába, így végül testvériesen elosztották azt, amit kaptak. Szerencsére volt még rétes, padlizsánkrém és különböző borok, így hamarosan Ica és Tóni csaknem vérre menően összevesztek azon, hogy egy helybéli vállalkozót igaztalanul vádoltak-e meg borhamisítással.

Mikor eljött a lefekvés ideje, Csabával úgy gondoltuk, besegítünk Icának és öntevékenyen kihúzzuk a díványt. Sajnos mint kiderült, nem kihúzni kellett volna, hanem megdönteni, így utána Ica egy csomót küszködött, hogy visszaállítsa eredeti helyzetbe, és csak aztán kezdhetett neki ismét a kinyitásnak.

Tóni reggel 5-re tervezte az ébresztőt, amit már akkor se értettünk, lévén az izsáki busz csak 7-kor indult. Mikor aztán 5-kor csörgött az óra, Tóni álmos hangon fölvetette:
- Még ne keljünk fel!

Aztán persze csak fölkeltünk, és Ica elkezdte házigazdai tevékenységeit végezni: vizet forralt és lefőzte a kávét. Mire az elkészült, Tóni is felkelt már, így kénytelen volt visszafeküdni, hogy Ica ágyba vihesse neki a reggeli kávéját.

Mire kiértem a konyhába, a felforrt víz egy része már a csészékben volt. Sanyi az asztalnál ült és rosszallóan méregette a teáját.
- Mi a baj? – kérdezte Ica.
- Kicsi.
- Hát miért, ez egy bögre!
- Nem. A bögrének függőleges a fala és nagyobb.
A hajnali nyelvi továbbképzés hatására Ica – aki nem iszik se teát, se tejeskávét – kotorászni kezdett a szekrényben és végül talált is egy repiajándékba kapott kupát, amit kis jóindulattal bögrének lehetett tekinteni. Ebbe átöntötte Sanyi teáját, majd a csapból töltött még rá meleg vizet. Ezen meg én borzadtam el, de nem szóltam semmit, elvégre nem az én teámmal csinálták.

A maradék forró vízbe (amiből előbb le kellett önteni, mert túl soknak bizonyult) Ica néhány virslit dobott be. Tónival és velem persze nem számolt, Csabával viszont igen.
- Köszönöm, én ilyen korán még nem tudok enni – tiltakozott Csaba, és rávetette magát az estéről maradt rétesre.

Elkezdtük összepakolni a cuccainkat és azon filózni, hol lehet Attila, akit 5-re hívott Tóni a ház elé (igazából ezt se értettük, mert miért kéne végignéznie, amíg mi összekészülünk?). Miután az összes kinti parkolót végigvizslattuk az ablakból, Icának eszébe jutottak a virslik, de már későn. Az eredetileg hengeres alakú hentesáru úgy szétnyílt, mint a térkép, és a lapos bőrről lógtak le a húscafatok. Sanyi így is megette, de Ica abban hiába reménykedett, hogy bárki másnak megjön az étvágya hozzá. Ezután engem kezdett kritizálni, hogy miért nem figyeltem a virslire, noha több mint 20 éve nem főztem húsból készült változatot.

Attilát továbbra se találtuk, így negyed hét körül elbúcsúztunk Icától, aki még kezünkbe nyomott egy úticsomagot Attilának. Túratársunk érdekében reméltük, hogy nem virsli van benne.

Amikor kiértünk a ház elé, Attila kocsija abban a pillanatban kanyarodott be a parkolóba.