2013. november 20., szerda

Sokcsillagos kávézó

Még egész enyhe volt az idő, az emberek szívesen üldögéltek a kávéházak teraszán. Mi is megtettük volna, csak sajnos már nem volt szabad asztal. Nem mintha hely nem lett volna; a Gellért teraszának 70%-a üresen állt, csak az egyik sarkában zsúfolódott össze néhány asztal. Mivel azonban a fennálló térre mozgósítható asztalt nem találtunk, inkább bementünk. Kárpótlásul a helyiség hátulsó sarkában az ablak mellett foglaltunk helyet, hogy legalább lássuk a napfényben fürdő pesti oldalt.

A dekoráció az 50-es években játszódó magyar filmeket idézte (és vélhetően azóta nem is újították fel). A zongorista enyhén hamisan játszotta a „Ne hagyd el soha azt, ki téged szívből imád” című számot. Ennek (macskaváltozatú) utolsó sorát - „De hát én azért vagyok, hogy te ne is legyél!” - a pincérek magára vehették, mert egyáltalán nem kerültek a mi irányunkba. Pedig a fal mellett is ült egy társaság, mellettünk a sarokban pedig egy lovaglócsizmás hölgy a lányával. Húsz perce várakoztunk már, mikor a szintén a hátsó részben ülő, ám a pincérekre rálátó nyugdíjas úriemberek heves integetéssel magukra vonták a figyelmet. A pincér felvette a rendelésüket és már menni készült, mikor a másik társaság figyelmeztette, hogy ők se tudtak még rendelni. Ja meg mi se.
 Még nem járt erre senki? - csodálkozott a pincér, és egy „ajaj”-jal nyugtázta, hogy nem. Így hirtelen jó sok rendelést kellett fölvennie, ráadásul a szomszédos társaság egyik tagja erősen habozott a választott tortát illetően és többször variált. Mindenesetre reméltük, hogy most már viszonylag hamar kapunk valamit, mert tea hiányában a vérnyomásom ijesztően zuhant lefelé.

A megrendelt holmik elég sokára érkeztek, és a tea árához képest nem volt túl nagy választék, de legalább kaptunk valamit. Sőt, András még pohár vizet is, pedig forró csoki mellé nem szoktak adni. A rejtély magyarázatához hozzájárulhat az az infó, hogy a lovaglócsizmás hölgy viszont nem kapott vizet a kávéja mellé. Amúgy a forró csoki néven szereplő tárgy kakaónak bizonyult.

Miután direkt mindketten kimentünk a mosdóba, hogy megtekintsük az útba eső giccsboltot, idejét láttuk elindulni. Pincért persze ismét nem láttunk, és már felvetettem a pultnál fizetést, mire végre előkerült (a másik társaság bizonytalan tagjának hozta a második tortaszeletet). A lovaglócsizmás hölgy intett neki, hogy fizetni szeretne, mi meg intettünk, hogy mi is. A pincér bólintott, eltűnt, majd megjelent egy számlával, amit le is tett – a lovaglócsizmás hölgy asztalára. Miután ő fizetett, mi hiába integettünk, a pincér ügyet sem vetett ránk és otthagyott.
-Hát ez szuper-jegyeztem meg. - Mégis hány óra múlva tudunk majd fizetni?
-Ne aggódjanak – szólt oda a hölgy a szomszéd asztaltól. - Velem fizettette ki a magukét is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése