Brékó, brékó!

Nógrád vasútállomáson nemcsak a vonattal érkezők csatlakoztak hozzánk, hanem Lala és Olivér is, akik kocsival jöttek. (Ez nemcsak számunkra okozott meglepetést, hanem Olivér számára is, aki reggel ¾ 11-kor még jól megérdemelt kávéját iszogatta, mikor Lala közölte vele, hogy amúgy 11-kor indulnak.) Sőt ajándékot is hoztak Gazsinak: egy pár walkie-talkie-t, amelyek Lala elhunyt testvéréről maradtak rájuk.

Gazsi fellelkesedett az új eszköz láttán, amely a csapat egyben tartását segítheti (nem díjazta azt a megjegyzésemet, hogy a mobiltelefon is ugyanilyen alkalmas erre a célra). Rögtön oda is adta az egyik darabot Sámuelnek, aki egyrészt segédtúravezető, másrészt használt már ilyet (már előre örült, hogy az összes kamionos beszélgetését végig tudja majd hallgatni). Rögtön indulás után már használatba is vették a szerkentyűt: ahogy masíroztunk Nógrád főutcáján, Gazsi hátraszólt Sámuelnek:
- Brékó, brékó, hallasz engem?
- Igen – felelte Sámuel, aki amúgy némi füleléssel CB nélkül is hallotta volna.
- Mindenki megvan, vétel?
- Az utolsókat már eszik a medvék, vétel.
- Tartsd számon, hányan hullottak ki, vétel.
- Gyűjtöm a dögcédulát, vétel.
A túra során még néhányszor elhangzottak ilyen beszélgetések, bár az egyetlen olyan ponton, ahol eltévedhettünk volna, Gazsi nem vette igénybe a technikát, inkább bevárta a csapat végét. Sámuel viszont ösztönzésem ellenére sem volt hajlandó felhívni Gazsit:
- Képzeld el, mi lesz, ha följön!
- Azt is ittál? – kérdeztem gyanakodva, bár a szülinapi köszöntésen annyi mindenféle volt, hogy már semmin nem csodálkoztam. Sámuel tiltakozásának valódi oka azonban akkor derült ki, mikor már leértünk a faluba.
- Tökjó ez a szerkezet: hallom a Gazsit, igaz, hogy hívni nem tudom…