Osztálykirándulás

- Ez teljesen olyan, mint egy osztálykirándulás! – lelkesedett Marianna egynapos kiruccanásunk kapcsán. Ami a kavarokat illeti, igaza volt.

A buszpályaudvarra érve Hanan azzal fogadott, hogy nincs jegy.
- A jegypénztárban csak indulás előtt 20 perccel adnak, most már nem. A jegykiadó automaták pedig nem működnek.
- Akkor most nem utazunk?
- Nem tudom.

Kiderült, hogy a sofőrtől lehet jegyet venni, csakhogy Éviéknek nem volt elég készpénze. Gyorsan ki kellett venni tehát az automatából az utolsó pillanatban. A buszvezető valóban adott jegyet, közölte viszont, hogy a mögötte álló mentesítőre szálljunk, mert az első busz már tele van. A mentesítőn még nem ült sofőr, ezért Feri poénkodott egy sort, hogy ő fog vezetni, aztán mégis inkább beült a hátsó sorba és bejelentette, hogy a több mint kétórás utazás alatt fordítani fog (direkt elhozta barátnője féltve őrzött laptopját). Valahányszor hátranéztem, egyszer sem láttam, hogy a gép nyitva lenne előtte; este bevallotta, hogy egyáltalán nem dolgozott rajta egész nap.

Addig minden rendben volt, hogy elmegyünk Salgótarjánba, ott azonban nem tudtuk, hogy melyik buszra kell átszállnunk és az mikor indul. Az állomásra érve Évi megkérdezte, aztán sietett vissza:
- Mindjárt indul, nyolcas vagy kilences kocsiállás!
A lemaradóknak megismételte; ezúttal úgy értettem, mintha „kilences vagy kilences” kocsiállást mondott volna, ami ugyan nem hagy sok választási lehetőséget, de minthogy éltem a szocializmusban, annyira nem találtam meglepőnek. Ehhez képest buszunk a nyolcas kocsiállásról indult. Igaz, némi késéssel, de ezt mi produkáltuk: mi voltunk az egyedüli utasok, akik ragaszkodtak a jegyhez, azokat viszont kézzel kellett megírni, mert elromlott a gép.

A visszaút hasonlóképpen kalandos volt. Vendéglátóink annyit elárultak, hogy kétóránként van busz a faluból: mivel az egyórást lekéstük, a három órát kellett megcéloznunk. Én azt is kinéztem (csak az én okostelefonom talált hálózatot), hogy 15.40-kor indul egy busz Salgótarjánból Budapestre. Így még arra is lesz időnk, hogy Marianna igyon (még) egy kávét, Hanan pedig elmenjen vécére.

Persze a program jócskán csúszott, ¾ 3-kor Feriék része még nem zárult le. Orsi meg én, akiknek van tapasztalatunk a Volánbuszok pontossághoz való viszonyáról, aggódni kezdtünk, nehogy lekéssük a járatot. A többiek ezért leküldtek minket a faluba, hogy ha közben megjelenne a busz, tartsuk ott. Némileg megnyugodtunk, mikor az árokparton ácsorgó Volánbuszt pillantottunk meg, sofőr nélkül. Megkönnyebbülésünk alábbhagyott, mikor a többiek is leértek és Feri felhívta a figyelmet, hogy ez a busz már ebédszünetben is ott állt, amikor lejöttünk a kocsmába fagyiért (Marianna kávéért). És valóban, háromkor egy teljesen másik busz kanyarodott be a térre.
- És most kiderül, hogy nem is Salgótarjánba megy – jegyeztem meg.
- Jaj, ne károgj már, olyan pesszimista vagy! – szólt rám Feri, pedig nem a borúlátás beszélt belőlem, hanem az, hogy automatikusan elolvastam a táblát. És valóban: a sofőr közölte, hogy ez a busz Pásztóra megy. Persze Pásztóról is el lehet jutni Budapestre, csak éppen ahhoz nem néztünk járatot, ráadásul kábé egyórás úttal kell számolni, mert ez a járat minden kis zsákfaluba betér. De mivel más busz nem volt várható, nem tehettünk mást: felszálltunk rá, és Feri nyilvánosan bocsánatot kért tőlem.

A busz utasaival beszélgetve aztán felvázolódott egy másik alternatíva. Kiderült, hogy buszunk ki fog érni a 21-es útra, ahol át tudunk szállni a budapesti gyorsjáratra. Orsi előrement a sofőrhöz, aki eleinte tagadta, hogy bármilyen módon érintené a 21-es utat, de végül beleegyezett, hogy a sámsonfalvai elágazásnál kitesz minket. Jelentős kanyargások után le is szálltunk, és félórát várhattunk a puszta közepén egy mezőn, míg megjelent a budapesti busz.

Míg odaútban mindenki lelkesen osztogatta szét a kajáját, visszaútra többségünknek már nem maradt (sőt, Nikinek még a buborékfújójában is kezdett kifogyni a víz). Feri azonban a táskájába nyúlva kiemelt onnan egy rendkívül szétnyomódott banánt.
- Erről teljesen elfeledkeztem – magyarázta. – Azt hittem, csak két banánt raktam be, és azokat már megettem, de aztán kiderült, hogy volt egy harmadik.
Noha megkínált minket a banánból, egyikünk sem tartotta elég bizalomgerjesztőnek, hogy megkóstolja. Különösen, hogy a banánnak körülbelül fele már a táska különböző pontjain foglalt helyet: Feri pénztárcáján, sőt a féltve őrzött laptopon. Feri papírzsebkendővel próbálta valahogyan megtisztítani ezeket.
Kicsit később a táskákra terelődött a szó.
- Képzeljétek – mesélte Feri -, ez egy olyan táska, amit nem szabad mosni. Rajta van a címkéjén. Egyáltalán sehogy, kézzel sem.
- Akkor praktikus volt ebben szétnyomni a banánt…