Kenu

A csónakház ablakán ez a felirat díszelgett: „Úszni és evezni nem tudó személyeknek nem áll módunkban hajót bérbeadni.” Ráhel, aki még soha nem kenuzott, bizonytalanul pislogott a feliratra:
 Én tudok evezni?
 Ketten jobboldalt eveznek, ketten baloldalt, a leghátsó meg kormányoz – foglaltam össze. - Most már tudsz.
Ráhel és Léna egyébként nagyon lelkesnek bizonyultak az evezés tanulásában. Léna például mindenféle technikákkal kísérletezett, amelyek egy része kis híján a vízbe fordulásunkat okozta. Azt mondjuk mindkettejükkel nehéz volt megértetni, hogy ha a szél miatt balra sodródik a hajó, akkor a jobboldali evezősöknek olykor le kell állnia (Léna túl lelkes volt), a baloldaliaknak viszont nem tanácsos (viszont Ráhel kijelentette, hogy ő nem akar állandóan evezni). Egyszer zátonyra is futottunk emiatt, de miután megtoltuk a hajót – Bence a vízben állva, mi pedig az evezőlapáttal oxfordi módra – sikerült visszajutnunk a vízre.
Ráhelék nem hoztak kaját, de András emlékezett, hogy a Lupa-szigeti kompnál van egy büfé. Majdnem kikötöttünk a sziget oldalán, amikor hozzátette, hogy a Budakalász felőli oldalra gondolt. A hangulatos büfé - név szerint Ebihal - a jelek szerint a tér-idő kontinuum egy érdekes pontján helyezkedett el, ugyanis valahányszor a lányok megkérdezték, mikor készül el a rétes, a büfésnő mindig azt mondta, hogy még tíz perc.
Miután megkerültük a szigetet és kikötöttünk egy homokos partszakaszon, Bence nekiállt tűzifát gyűjteni (már a partról hozott magával néhány jónak tűnő darabot). Mi lehevertünk a homokba, ahol csakhamar csatlakozott hozzánk a partok leggyakoribb állatfaja: a vizeskutya. Aranyos labrador volt, mint a nyakörvéből kiderült, Bugacnak hívták, és az első simogatás után kötelességtudóan megrázta magát. A bundájából azonban kevesebb víz permetezett szét, mint számítottuk, ezért, hogy becsületén ne essen csorba, rögtön besietett a Dunába, hogy frissen összevizezett bundájával hatékonyabban tudjon lefröcskölni minket.
Bencének sikerült tüzet gyújtania és elővette az ellátmányt: öt krumplit és öt cső kukoricát.
 Sütött már valaki kukoricát parázson? - kérdezte.
 Ja, azt hittük, te igen.
 Nem, de hát gondolom, ugyanúgy kell, mint a krumplit – azzal becsomagolta őket alufóliába és betemette a parázsló hamuba.
Ráhel és Léna közben úsztak egyet a Dunában. Bár viszonylag sokáig bent voltak, tiszta libabőrösen jöttek ki. Ráhel kreatív ötlettel odament a nagyrészt leégett tűzhöz melegedni. Rémületünkre egy idő után föléje is guggolt.
 Ne! - kiáltottuk egyszerre.
 Ez egy kísérlet volt, hogy meggyullad-e a pinkóm – vigyorgott Ráhel, aztán szembefordult a nappal. - Hát sose hittem volna, hogy egyszerre fogok napozni és tűznél melegedni...
Bugac eközben játszótársakra talált a házak között rohangászó gyerekcsapatban, de olykor visszajött, hogy lefröcsköljön minket. Bence kiásta a kukoricákat, amelyeknek egyik fele megégett, de másik felük nagyon finom volt, úgyhogy mindnek csak a felét ettük meg. Az egyik megégett fél kukoricát megszagoltattam Bugaccal.
 Ne adjál neki!- figyelmeztetett Ráhel. - A kutyák nem tudják megemészteni a kukoricát. - Aggodalma azonban fölösleges volt: Bugac csak a kukorica levelét kezdte el rágcsálni, azt se túl nagy lelkesedéssel.
A csónakházhoz visszaérve még egy feladatunk maradt: lemosni a hajót. Miután belül kitöröltük szivaccsal, Bence szólt Andrásnak, hogy fordítsák meg, így könnyebb lesz a külsejét lemosni. A csónakházas fickó végignézte, ahogy megfordítják, majd megjegyezte:
 Ja, fordítsátok vissza nyugodtan, kívül nem kell lemosni.