Es Grau mindenképpen szerepelt a terveinkben: itt található ugyanis Menorca egyetlen nemzeti parkban, egy tóval, ahol mindenféle madarakat lehet megfigyelni, ráadásul a fjordok tarkította északi parton helyezkedik el. Odajutni azonban nem volt olyan könnyű. Hiába láttuk a buszállomás falára kitéve az Es Grau-i busz menetrendjét, a kijelölt időpontban egyetlen busz sem állt benn, amelynek kijelzőjén akár csak hasonló útvonal szerepelt volna. Az információs pulthoz hiába is mentünk volna oda: noha menorcai tartózkodásunk minden egyes napján, különböző napszakokban jártunk a maói buszállomáson, az információt mindig zárva találtuk. Nem maradt más hátra, mint gyalog. Szerencsére segítségünkre volt a Camí de Caballs, szó szerint lovas ösvény, az országos kék menorcai változata, amely a sziget teljes partvonalán körbeér, és első szakasza pont Maótól Es Grauig tart. Sajnos ezen első szakasz első öt kilométere az országutat követi Sa Mesquidáig. Csak innen csatlakoztunk le egy pallókkal fedett tengerparti útra, ahol a kiírás szerint – az ösvény nevével ellentétben – tilos volt lovon közlekedni. Érdekes kérdés, hogy a lovas turisták hogy jutnak el Es Grauba (a két falu között nincs aszfaltút), de erre sose kaptunk választ, ugyanis – bár négy napon át a Camí des Caballs különböző szakaszait jártuk – a menorcai lovasturizmust reklámozó kiadványok és honlapok ellenére egy darab lovassal nem találkoztunk.
Es Grauba érkezve rögtön találtunk is egy buszmegállót, ahol azonban menetrendnek semmi nyoma. Betértünk tehát egy kocsmába érdeklődni, mikor megy vissza a busz.
- Most már nincs buszközlekedés – felelte a csapos. – Szeptember 15-tel megszűnt.
Mit volt mit tenni: hazagyalogoltunk újabb 5 kilométert aszfalton.
Másnap már készültünk B tervvel: ha szeptember 15 után Fornellsbe (szintén északi part) se jár a busz, megyünk délre. A fornellsi busz azonban annak rendje-módja szerint beállt a helyére, sőt a kiíráson Fornells előtt Cala Tirant is szerepelt.
- Cala Tirantig kérjük a jegyet, ugyanannyiba kerül – javasoltam.
- Miért, ott mi van?
- Onnan indul a turistaút. Ráadásul ha jól értelmezem, előbb megyünk oda és utána Fornellsbe.
Megvettük a jegyet Cala Tirantba. Fornells előtt azonban a busz nem kanyarodott be Cala Tirant felé – talán mert nem jeleztünk, bár mintha más is kérte volna odáig a jegyet. Így hát leszálltunk Fornellsben, de észrevettük, hogy néhány utas még fenn maradt, és valaki arról beszélget a sofőrrel, hogy Cala Tirantba készül. Ezért odamentünk az első ajtóhoz.
- Megy ez a busz Trinidadba? – kérdezte András, akinek valamiért nem sikerült megjegyeznie úticélunk nevét.
- Cala Tirantba – javítottam ki gyorsan.
- Nem értem – mondta összezavarodva a sofőr. – Van jegyük Cala Tirantba?
Volt és szerencsére meg is tartottuk, úgyhogy a sofőr intett, hogy szálljunk fel. A busz visszafordult és ezúttal lekanyarodott a Cala Tiranti útra.
Cala Tirantban először a menetrenddel konzultáltam, ugyanis az Internet jelzett onnét egy 16.05-ös buszt, ami 17 órakor indul tovább Fornellsből. Ezt kissé meglepőnek találtam, lévén a két megálló közti távolság kb. 2 km. Itt fény derült a titokra: két külön buszról volt szó, a 16.05-ös nem megy be Fornellsbe, a 17 órás fornellsi járat viszont Cala Tirantot nem érinti. Sietősre fogtuk tehát, hogy túránkat lebonyolítva még elérjük a 17 órás fornellsi járatot. Ez annyira jól sikerült, hogy Cala Tirantba visszaérve még integethettünk az északi irányban elhúzó 16.05-ös busznak.
- Várjuk meg, amíg megfordul, és szálljunk fel erre – javasoltam.
- Egyáltalán nem biztos, hogy meg fog fordulni – figyelmeztetett András. – Különben is, visszafelé itt nincs megálló.
- De hát a visszafele irányban van az esőbeálló meg a menetrend!
- Szerintem csak azért, mert a másik oldalon nem fért el.
Azért vártunk még pár percet, de a busz egyáltalán nem fordult vissza, így átgyalogoltunk Fornellsbe. A 17 órás járat – a reggeli buszunkkal ellentétben – betért Arenal de Castellbe is, aminek örültünk, mert legalább ezt a szép helyen fekvő települést is látjuk. Arra viszont nem számítottunk, hogy az arenali megállóban a sofőr hátrakiált:
- A maói utasok szálljanak át a másik buszra!
Gyorsan összekaptuk magunkat, a másik busz sofőrje pedig beindította a motort és indultunk Maó felé, hátrahagyva előző sofőrünket és buszunkat. Senki se tudja, mi történt velük.
A fornellsi húzásunkhoz hasonlót hajtottunk végre másnap Son Bouban: látván, hogy elhagyjuk a települést, gyorsan leszálltunk, majd láttuk, hogy a busz szépen visszafordul és lemegy egész a strandig, amely hivatalos végállomása volt. De itt legalább biztosan volt buszközlekedés, míg úticélunk, Cala en Porter esetében ebben nem lehettünk biztosak. Odaérkezve tehát gyorsan kerestünk egy buszmegállót, ahol kiírás közölte, hogy itt utoljára délután kettőkor áll meg busz (mindezt mi háromkor olvastuk). Az Internet segítségével találtunk egy másik megállót, bár az egyirányú utcák zűrzavarában fogalmunk se volt, honnan jön a járat. Az is gyanús volt, hogy a 200 méterre levő előző megállóból 18.15-kor, a miénkből 18.25-kor indult a busz. Nemcsak mi aggódtunk emiatt: 18.15-kor már egy csomóan lébecoltak a megálló körül. Ekkor húzott el előttünk a városnéző kisvonat.
- Megjött a buszunk – jelentette András.
- Ezzel kicsit lassan jutnánk Maóba. Kábé olyan sebességgel, mintha gyalogolnánk.
Szerencsére a valódi busz is megérkezett, amely szépen kivárta (majdnem) a tíz percét a megállóban, utána indult tovább.
Az igazi káosz azonban utolsó napunkon fogadott. Valahogy beakadtak a maói buszállomás kijelzői, így este 6 körül még mindig a 13.15-ös buszok kiírása villogott (az információs pultban továbbra se volt senki). Ráadásul, mivel a 19-es kocsiállásra (legalábbis 1 és 2 között) egyetlen járat sem volt kiírva, egy autós úgy gondolta, nyugodtan hasznosíthatja saját céljaira:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése