Tukánbűnözés

Egyértelmű volt, hogy a tukánok készülnek valamire. Elkerített röpdéjükben az egyik vadul tépte a kötelet, mintha el akarná vágni, a másik pedig hangosan élesítette a csőrét az ágakon. Úgy is mondhatnám, fenték a fogukat valamire (vagy valakire), ha egy tukán esetében ez nem lenne képzavar.


Szerencsére a Zoo Café macskákból álló biztonsági szolgálata résen volt. (Erre a feladatra persze a kaméleon lenne legalkalmasabb, de ő ma este láthatóan nem volt szolgálatban, mert szabadidős tevékenységek foglalkoztatták. Hallott ugyanis a síelésről és érdekelte is, csakhogy hüllő lévén nem szereti a havat; így azzal kísérletezett, hogy a hajamon való lecsúszással tudja-e ezt az élményt reprodukálni.)

Először régi ismerősöm, O’Neill ült le a szomszédos asztalhoz (a széken ülve éppen felérte, kávét is nyugodtan rendelhetett volna), és miközben elmondta nekem, hogy igen, ő a Cat Café egykori hercege (bármit mondjanak is a pincérek), végig szemmel tartotta a tukánokat. A kis cirmos Sanyika a tukánok röpdéjének ajtajához ült, és az ujjnyi résen belesve követte az eseményeket. Igazán azonban csak akkor nyugodtam meg, mikor megjelent a zseniális detektív, Monsieur Poirot. A fekete bajszos Maine Coon felugrott az ablakpárkányra, onnan tartotta szemmel a röpdét. Pár lépésről követte egy sziámi mintázatú ragdoll, akit ez alapján beazonosítottam Hastings kapitányként. Poirot láttán a tukánok elcsendesedtek, sőt egyikük el is dugta csőrét a tollai alá, hogy még a gyanú árnyéka se vetődjön rá.

Poirot-t persze nem lehetett megtéveszteni, de az állandó őrködést méltóságán alulinak tartotta. Egy etetőszék közbeiktatásával leugrott az ablakból és kiment, olykor kényeskedve megrázogatva a mancsát, ha valami piszokba lépett. Hastings követte, de hamarosan visszatért egy világosabb ragdoll társaságában. Azt hiszem, a másik ragdoll a pozíciójára pályázhatott, mert röviden össze is vesztek, Hastings fújt egyet, mire a másik meghátrált és távozott.

O’Neill és Sanyika továbbra is szemmel tartották a tukánokat, olykor ketten is leselkedtek a résnél egymás feje fölött. Mások viszont más madarakkal kapcsolatban tápláltak gyanút. Új asztaltársunk, Gerzson, a tengerimalac aggódva figyelte a nagy fehér kakadut, aki a szomszédos helyiségben röpködött. A pincér kerek sárga valamiket helyezett el neki különböző résekben (szerintem gesztenyét, András szerint pogácsát), a kakadu ezeket kibányászta és egy lábon egyensúlyozva, zsákmányát a másikban tartva falatozott belőle. Gerzson ennek láttán remegni kezdett, és hiába győzködtem, hogy a kakadu nem eszik tengerimalacot. Hiába, mint András megállapította, Gerzson nem a legélesebb kés a fiókban.


Közben időnként, mintha csak véletlenül járnának arra, újabb macskabiztonságiak sétáltak keresztül a helyiségben. Egyikükben felismertem Billyt, szintén a Cat Caféból, aki azóta igazán elegáns, hiúzfülő kandúrrá érett. Követtem, hogy beszélgessek vele egy kicsit, és így fedeztem fel a macskabiztonságiak főhadiszállását: az utcai helyiségben az összes asztalt és széket ragdollok és Maine Coonok foglalták el, akik összevetették tapasztalataikat és stratégiákat alkottak.

Mondjuk két ragdollt az a stratégia foglalkoztatott, hogy hogyan juthatnának be a konyhába, de a többiek komolyan vették a feladatukat. Hastings kapitány például még most is az ablakban ült és mereven bámult kifelé.

Követtem a tekintetét, és egy párt láttam, amint épp beszállnak egy autóba és elhajtanak. Ez valóban gyanús. Lehet, hogy a tukánok tervéhez is van valami köze?