Thanks a LOT újratöltve

Korábban egyszer utaztam csak a LOT lengyel légitársasággal a 2000-es évek elején. Akkor még nem volt blogom, így tapasztalataimat egy barátaimnak írt köremailben osztottam meg, „Thanks a LOT” címmel. Ez nagy sikert aratott, bár nem egészen kompenzált elveszett poggyászomért, amely több nappal utánam érkezett meg olyan formában, hogy minden törhető dolog összetört benne.

Ezek után némi aggodalommal foglaltam jegyet a LOT krakkói járatára, de azzal biztattam magam, hogy ha nem adunk fel poggyászt, talán nem érhet nagy baj. Eleinte minden rendben ment: becsekkoltunk és mivel a kaput még nem írták ki, elmentünk egy kávézóba, ahol Betti egy kávét és egy sütit vett annyiért, mint a városban egy ebéd ára egy nem túlárazott étteremben. Közben olykor rápillantottam a kijelzőre. Ott közölték, hogy a gépünk 9 helyett 9.30-kor indul. Aztán 10.10-kor. Aztán háromnegyed tíz körül kiírták, hogy törölték a járatot.

Mivel a hangosbemondó nem adott semmilyen utasításokat, elindultunk egy olyan kapuhoz, ahol volt személyzet, hogy tájékozódjunk, mi a teendőnk. Szerencsésen választottunk: a kapunál levő földi személyzet elmondta, hogy pont mellettük van egy szervízkapu, esélyes, hogy a LOT munkatársai ott fognak megjelenni. Hamarosan elő is bukkant egy középkorú úriember, aki a „Passengers to Krakow!” szlogent kiabálta nem túl nagy hangerővel. Szerencsére elég közel voltunk, így meghallottuk és jelentkeztünk, ő pedig közölte, hogy Varsón keresztül fogunk utazni. (Mint utóbb megtudtam, fel kellett volna ajánlania azt az alternatívát, hogy nem utazunk és visszatérítik a jegyet, de nem tette – nem mintha elfogadtuk volna, de ez azért mutatja, mennyire szabálykövetők.) Elvitt minket ahhoz a kapuhoz, ahonnét a varsói gép indult, további félóra múlva. Ott kaptunk újabb beszállókártyákat – Betti, aki a becsekkoláskor direkt középső helyet foglalt, mert se elöl, se hátul nem szeret ülni, természetesen a gép végébe. A bácsi ezután magára hagyott minket, és mérsékelt hangerejű „Passengers to Krakow!” kiáltásokkal cirkulált tovább a repülőtéren.

A varsói gép rendesen megérkezett időben, viszont onnét – bár volt gép Krakkóba félóra múlva is – csak a fél négyes járatra kaptunk helyet. Betti, aki Lisztferihegyen még csak poénkodott a kis üveges pezsgőkön, most kijelentette, hogy szüksége van ilyenre. Meglepő módon lelőhelyük a Costa Café volt (budapesti kávézóikban még nem láttam ilyet), és Betti rögtön vett kettőt is azzal, hogy a másodikat majd a gépen. A pultos sajnos közölte, hogy a reptéri szabályzat értelmében a szeszesitalokat fel kell nyitnia ott helyben. A borral ellentétben a pezsgőt ugye visszazárni se lehet, így felvonultunk a kávézó emeletére: Betti két pohár pezsgővel, én meg egy adag tésztasalátával és egy muffinnal. Kinek mit jelent az ebéd ugye.

Várakozás közben én a szállásadónkkal sms-eztem, hogy ne várjon minket délre, ahogy terveztük (ezt mondjuk sejthette, mert már elmúlt dél). Azt tippeltem, öt óra felé érünk a szállásra, ő viszont közölte, hogy fél hét előtt dolga van. Az egész napos utazás után nagyon nem szívesen dekkoltam volna másfél órát egy bezárt apartman előtt, és ezt meg is mondtam neki. Végül arra jutottunk, hogy rábízza a kulcsot az unokahúgára, ő fog minket várni a ház előtt.

Három óra körül legravitáltunk a kapuhoz, ahol már gyülekeztek leendő útitársaink; közülük is kitűnt egy kedves idős házaspár és egy igen jól fésült spicc, aki lelkesen hordta vissza a gazdája által eldobált játékokat, ezzel szórakoztatva az utazóközönséget. Végre eljött értünk a busz és kivitt a géphez. Ezt Betti először makettnek nézte, de mivel én már utaztam Budapest-Bécs és Budapest-Ljubljana viszonylatban hasonlókkal, megnyugtattam, hogy bele lehet menni. Meg is tettük, mindenki leült a helyére, eljött az indulási idő – de nem indultunk. Helyette felszállt valami földi irányító és hosszasan tanácskozott a légiutaskísérőkkel. Ezek egyike, aki iszonyatosan vastag sminkjével és műmosolyával úgy festett, mint egy Almodóvar-filmből előlépett transzvesztita, elindult a sorok között névsorolvasást tartani, kezében egy utaslistával. A lista annyira hosszú volt, hogy a letekeredett végét a földön húzta maga után, mint valami rajzfilmben. A rajzfilmfeelinget erősítette, hogy a velem egy sorban ülő úriember Kowalskiként mutatkozott be, bár nem látszott pingvinnek. A névsorolvasás végetért, a stewardessek ismét összedugták a fejüket a gép elejében és hosszan tanácskoztak. Végül nyílt a repülő ajtaja, és egy földi irányító kíséretében belépett rajta a kedves idős házaspár. Most már elindulhattunk.

Háromnegyed hatkor landoltunk Krakkóban. A reptérbusz simán beérkezett, utána viszont –nem ismervén a villamoshálózatot – a gyaloglást választottuk. Az apartman tulajdonosa (az újabb késés miatt ismét ő és nem az unokahúga volt szolgálatban) egyre idegesebben sms-ezett, hogy hol vagyunk már. Azzal fenyegetőzött, hogy nyolckor lelép, mivel a weboldalon is úgy hirdették, hogy háromtól nyolcig lehet bejelentkezni. (Nem akartam rámutatni, hogy ezen az időszakon belül ő nem lett volna végig ott, szóval nincs alapja erre hivatkozni.) Közben megpróbáltunk rövidíteni egy kórház területén keresztül, de kiderült, hogy ez az útvonal csak macskák számára járható; ezzel is időt veszítettünk. Háromnegyed nyolckor értünk a szállásra.