Álnéven a Kiskunságon

Szerencse, hogy azt javasoltam Csabának, szálljunk az utolsó kocsiba. Ugyanis mint kiderült, a hajnali első járatnak egy egykocsis motorvonatot állítottak be. Ha az utolsó előtti kocsit mondom, mindketten meg lettünk volna lőve.

Bösztörnél az ablakhoz álltam lefotózni az állomás tábláját Andrásnak, aki nem hitte el, hogy létezik ilyen település. Közben Csabát felhívta Tóni. Mint kiderült, még messze nincsenek az állomáson, ahol elvileg vártak volna minket, ezért azt javasolta, keressük meg a buszt, ami a túrázókat a rajthoz szállítja, és találkozzunk ott. Egy kicsit csodálkoztam, hogy akkor miért nem ez volt az eredeti koncepció, de utóbb kiderült. Tóni úgy tervezte ugyanis, hogy az állomáson ránk várva még iszik egy kávét, csak azt felejtette el, hogy ez csak akkor fér bele az időbe, ha hét helyett fél hétkor indul otthonról. Mikor kiderült, hogy idén nem lesz ilyesmire idő, nem látta értelmét, hogy az állomás felé kerüljenek.

A nevezésnél amúgy további meglepetés várt ránk, Tóni ugyanis Sanyi helyett (akinek kitűnő alibit szolgáltatott a kőműves – nem tudom, mennyit fizetett neki, hogy pont aznapra ígérje be magát) Attilával érkezett. Ehhez képest az előnevezettek asztalához érve a sajátja után magabiztosan közölte Sanyi nevét és Attilához fordult:
- Sanyi, írd alá az ívet.

Miután ötödik próbálkozásra mi is megtaláltuk, melyik asztalnál kell neveznünk és végre elindulhattunk, megkérdeztük, mi volt ez. Mint kiderült, Tóni nem akarta megzavarni a regisztrációs néniket azzal, hogy az egyik előnevezést írják át másik névre, ezért megkérte Attilát, hogy Sanyi álnéven járja végig a túrát. Természetesen az ellenőrző pontokon következetesen Sanyinak szólítottuk és időnként hangosan elmerengtünk, mit csinálhat ilyenkor Attila. Attila-Sanyi persze az utolsó pillanatban tudta meg, hogy beugrása lesz, nem is készült kajával (kivéve a kézműves túracsokit, ami alá kartonpapírt tettek a dobozba, hogy vastagabbnak tűnjön) és ezért lelkesen beállt a sorba annál az ellenőrző pontnál, ahol kenyérlángost osztogattak. Tóni nagyon nem örült az időveszteségnek, de süket fülekre találtak az érvei, miszerint:
- Ne tökölj már itt, ne légy olyan, mint az Attila!
Azután persze, ha már ott vagyunk alapon, Tóni is vett kenyérlángost és tett rá az összes fajta tejfölből, amit kiraktak – ezek egy része le is csöpögött a túracipőjére.

Túra közben Csaba természetesen vicceket mesélt, köztük egy régi szocialista klasszikust. Kimennek a tévések a tanyavilágba interjút készíteni Pista bácsival, hogy hogy telik egy napja. „Hát, reggel felkelek, bedobok egy felest...” „Jaj, ezt nem szabad mondani, még rossz fényben tünteti fel a parasztságot! Mondja azt, hogy elolvas egy könyvet.” „Hát jó. Reggel felkelek, elolvasok egy könyvet, aztán teszek-veszek a ház körül. Ebéd előtt megint olvasok egy kicsit, délután pedig lemegyek a haverokkal a könyvtárba. Mikor a könyvtár bezárt, átmegyek a Józsihoz, akinek saját nyomdája van.” Ezen a ponton épp egy tanyához értünk, amelynek udvaráról két vidám bácsi integetett lelkesen. Egyikük ki is jött a kapuba megkérdezni, hova megyünk („Szabadszállás? Jaj, hát az nagyon messze van!”) meg mesélni róla, hogyan árul dinnyét. Mikor továbbmentünk, Csaba megjegyezte:
- Szerintem itt is van nyomda, és épp egy író-olvasó találkozót láttunk.

Tóni egész másfajta "olvasnivalóra" vágyott: már túra előtt lelkesen áradozott a horgásztóról, ami nemcsak szép, de a partján kávézó is található. Sajnos már egy elég korai ellenőrző pontnál kiderült, hogy idén nem arra viszik a túrát, és egyáltalán nem esik útba vendéglátóipari egység. Tóni végig azon szomorkodott, hogy nincs kávé, és amikor az ellenőrző pontokon csokit meg almát kínáltak, mindig visszakérdezett:
- Kávé nincs?
Csak az utolsó ellenőrző pontnál mutattak rá válaszként az ott ülők egy termoszra.
- De, van kávé, bár ezt igazából magunknak hoztuk.
- Ja, akkor nem kell.
- De sok van, szívesen adunk.
- Tóni, itt a lehetőség – figyelmeztettem.
- Nem, most már mindegy.

A célban, miután Attila megkapta a Sanyi nevére szóló emléklapot és a Sanyinak rendelt pörköltet (a réteseit viszont nekünk adta, mert nem érezte feljogosítva magát az elfogyasztásukra), beszédbe elegyedtünk egy vagány nagykanizsai túratársnővel, aki az 55 kilométeres távot teljesítette nem sokkal több idő alatt, mint mi a 35-öt. Miután kifejeztük csodálatunkat az erőnlétét illetően, vállat vont:
- Á, tök jól vagyok. Jó volt a terep, nem volt nagy sár meg mély homok, és még kávét is kaptam.
- Igazán? Hol? – csillant fel Tóni szeme.
- Az utolsó ellenőrző pontnál. Ott volt mellettük egy termosz, felajánlották, hogy szívesen adnak belőle. Szerintem ti is kaptatok volna.