2019. június 23., vasárnap

Majdnem betettük a lábunkat

Gergő terve az volt,hogy a Kanin csúcsáról átmegyünk egy kilátóhelyre, majd onnan le a felvonó középső állomásáig. A kilátásra kiszemelt csúcs a határon van, így elmondhatjuk majd, hogy betettük a lábunkat Olaszországba. Az internet azonban azt írta, hogy több méter hó van a csúcson és az utat lezárták. Gergő házigazdánkat kérdezte meg, aki jófej módon még fel is telefonált, és azt a választ kapta, hogy a csúcsra valóban nem lehet fölmenni, de az általunk kiszemelt útvonal járható. A felvonó aljából felnézve a kiszemelt völgyben csak kevés fehérséget láttunk. A felvonó pénztárosa viszont azt mondta, még mindig mély a hó odafönt, nem fogunk tudni lejönni. Ez hosszas dilemmázást okozott, mert ugyan a többség arra hajlott, hogy maximum visszajövünk felvonóval, de páran nem szívesen adtak volna ki pénzt a puszta feljövetel-lemenetel kombóért, és azt mondták, akkor inkább lent maradnak. Ezen elvitatkoztunk vagy félórát, pedig azért nem kellett volna időt vesztegetni, mert visszafelé is el kellett érnünk az utolsó felvonót. Végül a hosszas dilemmázás eredménye az volt, hogy mindenki vett jegyet.

A felvonóban fülledt meleg volt, és azon poénkodtunk, hogy ki kéne nyitni az ablakot; mint kiderült, a másik kabinban Gábor ezt meg is akarta próbálni. Fent ragyogó napsütés és kellemes hűvös fogadott, valamint az a hír, hogy Betti elhagyta a napszemüvegét. Bement a csúcson levő kisboltba, hátha árulnak, de semmi ilyesmijük nem volt (sőt vécéjük se). Ezek után nem voltunk túl optimisták, amikor Richard azzal ment be, hogy müzliszeletet akar venni. Nem lepődtünk meg, hogy végül egy Snickersszel jött ki. Azon ő viszont meglepődött, hogy kérésére az eladó először tornacipőt (sneekers) akart adni neki, de örömmel nyugtázta, hogy itt legalább tudnak angolul.

Új túratervünk az volt, hogy nem balra, hanem jobbra indulunk, a sífelvonó aljában betesszük a lábunkat Olaszországba, majd lemegyünk a völgyön. Örömmel láttuk, hogy turisták egész csapatai indulnak jobbra fölfelé a sípályán, amely ezek szerint járható. Mint azonban kiderült, ők csak a közvetlen mellettünk levő csúcsra tartottak kilátás céljából. A sílift alsó állomását érintetlen szűzhó vette körül. Nem mertünk arra indulni, hiszen nem tudhattuk, milyen mély és nem szakad-e be. Viszont a mellettünk levő sípályán hirtelen lesiklott valaki, sőt lábnyomokat is felfedeztünk a hóban.
-Jól van, itt ember is lement – állapítottam meg megkönnyebbülve. Betti csodálkozva nézett rám.
- Mert a sítalpakon mi volt, mormota?

Gergő arra jutott, próbáljunk meg a sípályán lemenni, lehetőleg ne egymás mögött, hogy kevésbé terheljük a havat. Ehhez képest persze egy ponton észrevettem, hogy mindenki nagyjából mögöttem jön, ezért kicsit oldalra húzódtam. Mire jött a kérdés:
- Balra kell menni?
- Nem, csak a Gergő mondta, hogy széthúzás van, meg különben is a magyar politikát is ez jellemzi.
- Akkor beszélned se kéne – oltott le Ági -, mert a magyar politikára a párbeszéd se jellemző.
- Szó sincs párbeszédről, én csak itt monologizálok.
- Ja, azt szabad, azt Orbán is szokta.

Hamarosan szembejött két olasz és egy kutya azzal, hogy ez itt zsákutca, le van zárva az út. Ettől némileg elkedvetlenedtem, míg rá nem jöttem, hogy ők nyilván az olasz oldallal próbálkoztak. Leérve valóban azt láttuk, hogy Olaszország felé mély hó van, nulla esély, hogy betegyük a lábunkat. Richard azért lepisilte Olaszországot, így fejezvén ki véleményét az ottani aktuális vezetéssel kapcsolatban.

Lefelé menet meg kellett állapítanunk, hogy nem minden túratársunk készült fel a terepre. Betti nem hozott túrabotot, így Gergő adta neki kölcsön a saját két botja egyikét. Gábornak viszont semmilyen fejfedője nem volt, pedig hétágra tűzött az alpesi nap. Gergő ráparancsolt, hogy jobb híján nyissa ki az esernyőjét. Az a néhány arra járó, aki látott minket útközben, jókorát csodálkozhatott, hogy egy több mint 2 méter magas ember virágos kék esernyővel gyalogol egy derűs nyári napon a hegy tetején.

Betti napszemüvege után tovább szaporodott a veszteséglista. A következő megállónál Richard bánatosan állapította meg, hogy elhagyta piros kulacsát, pedig pont előző nap büszkélkedett el vele, hogy ez nem szennyezi a beleöntött vizet. Miután hosszasan vigasztaltuk, megtalálta a kulacsot a táska aljában. Továbbindultunk, de 10 perc múlva Betti hirtelen megállt.
- Basszuskulcs! Otthagytam a botodat! – mondta Gergőnek, és már fordult is vissza. Richard lovagiasan felajánlotta, hogy elkíséri. Gergő utánuk kiáltott, hogy ha az előző pihenőnél nem találják meg, hagyják a fenébe, ugyanis vészesen csökkent az idő az utolsó felvonó indulásáig. Ehhez képest több mint félórát üldögéltünk; Gergő és Ági a sötét középkort tárgyalták, ebbe én is bekapcsolódtam, majd egy ponton észrevettem, hogy Ági elaludt. Jó idő múlva érkezett csak vissza Betti vörös fejjel, de diadalmasan magasba emelve a túrabotot.
- Először nem vettem észre a fűben és továbbmentem fölfelé, de aztán visszafordultam és megtaláltam.

Jó sok időt elvesztegettünk, de Gergő azzal biztatott, hogy a meredek aljától már egy kényelmes szintút vezet majd a felvonóig. Ehhez képest a meredek aljában egy murvás utat találtunk (amely, mint a térképről is tudtuk, egész máshova vezet), egy üres tanyaházat és két idősebb belgát, akik elveszetten vizslatták a térképüket. Mint kiderült, sehol sem találták a jelzést. Gergő összevetette az ő sokkal részletesebb térképüket a miénkkel, és hamarosan megtalálta a jelzést is – a ház falán, ugyanis a turistautat konkrétan a gazdálkodó kiskertjén keresztül sikerült vezetni. A két belga hálásan jött utánunk. Azonban a kényelmes szintút csak álom maradt. Kidőlt fákon kellett keresztülmászni, a jelzést pedig vélhetően Szlovénia függetlenségének alkalmából festették fel és azóta se festették újra. Komoly nyomkeresői munkámba került megtalálni az utat, miközben persze szedni kellett a lábunkat, mert már egy óránk se volt az utolsó kabin indulásáig; ha azt lekéssük, gyalogolhatunk le Bovecbe és öreg este lesz, mire odaérünk. A belgák nem bírták a tempónkat és elmaradtak. Egy idő után egyértelműbbé vált az út, de szakadék szélén vezetett, egy helyen híd gyanánt két nem túl vastag fatörzsön kellett átmenni a mélység fölött. Végre aggasztóan hosszú idő után zúgást hallottam kicsivel alattunk. Három óra negyvenre leértünk a felvonóállomásig. Itt azzal szembesültünk, hogy az járt még ugyan, de föntről is mindenki most akart lejönni, ezért minden kabinban voltak. Szerencsére sok kabinban csak 1-2 ember, így az első ilyenbe beszálltak tőlünk ketten. Ekkor láttuk, hogy üres kabin közeleg. Mivel ezek nem állnak meg, hanem menet közben kell beszállni, mi Ágival előreszaladtunk és beugrottunk még a hivatalos beszállóplatform előtt, hogy a többiek csatlakozhassanak később. Az ajtó azonban automatikusan bezáródott (ezt eddig egyik kabinban se csinálta), így ketten mentünk le, a többiek egy következő kabinban.

Odalent Betti bement a mosdóba megkeresni a szemüvegét (nem lett meg), majd megbeszéltük a következő programpontot: a boveci fagyizás nyert. A megbeszélés után megfordulva hirtelen észrevettem a két belgát, akik egy asztalnál ülve söröztek, hullafáradtan. Ők tényleg az utolsó kabinok egyikét csípték el.

Gergő direkt elviteles fagyit akart, nem pedig beülőset, egyrészt hogy hazaérve még tudjunk csobbanni vacsora előtt (ha már van medence a szálláson), másrészt mert észrevette, hogy a sapkáját a felvonó aljában hagyta. Betti sajnos nem hallotta a tervet, ezért jegeskávét rendelt (nem volt könnyű menet, időbe telt, míg megértették egymást a pultossal). Utána tűz vissza a parkolóba.
- Ott a sapkád a széken, már látom! – kiáltotta Betti, amint beértünk.
- Köszi, ezért jövök neked egy sörrel – felelte Gergő és kiugrott az elhagyott ruhadarabért. Vacsoránál valóban rendelt is Bettinek egy sört, de a fizetésre már elfeledkezett erről és csak a saját fogyasztását diktálta be a pincérnek.
- Meg egy sör – jegyezte meg Betti halkan, de Gergő nem hallotta. A pincér visszamondta a listát, Betti ugyanilyen halkan hozzátette, hogy „meg egy sör”, de végül kénytelen volt azt saját maga kifizetni. Gergőnek csak később esett le a tantusz.
- Ja, hogy a sörödet én fizettem volna!
(Olvasóim megnyugtatására: másnap Gergő vett Bettinek egy aperol spriccet).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése