A túra rögtön azzal kezdődött, hogy elfelejtettünk időben leszállni a buszról (a kijelző nem jelezte a megállókat és Ewa későn kapott észbe). Úgyhogy leszálltunk, átmentünk a szemközti megállóba és megvártuk a visszafele buszt. Ennek legkevésbé túrakutyánk örült, Felix, a félig-beagle, ugyanis be lett neki ígérve, hogy ha leszálltunk, leveszik róla a szájkosarat. Így most mindannyiunkhoz odajött, abban a reményben, hogy segítünk neki.
Ewa előre jelezte, hogy ő lassan megy fölfelé, de többen voltak még ezzel. Diana, aki a Kahlenberg közelében lakik és hetente többször megmássza, gyorsabb tempóhoz szokott, ezért közölte, hogy előremegy és a csúcson megvár minket.
- Oké, vegyél nekünk kávét - viccelődtem. Amikor viszont egy útelágazáshoz értünk, nemcsak az a kérdés merült fel, hogy mi merre menjünk, hanem hogy Diana merre ment.
- Reméljük, ugyanerre jött ő is - mondta Elena, mikor Ewa végre megérkezett és jelezte a helyes utat.
- Különben brutál sok kávét kell majd meginnia - folytatta a gondolatmenetet Ximena. Nem kellett volna azonban aggódnunk Diana vérnyomása miatt: nem találtuk ott a hegytetőn. Mondjuk előre szólt, hogy ha rosszra fordul az idő, kiszáll a túrából, és kezdtek gyülekezni a fekete felhők. Ettől függetlenül gyönyörű kilátás nyílt a Dunára és Bécs városára, illetve nyugat felé Kosterneuburgra.
- Képzeljétek el, ahogy itt vonul egy hadsereg! - ábrándozott Elena, ám az ukrán háború miatt ezt többen nagyon nem akarták elképzelni. Elena gyorsan pontosított, hogy a török időkre gondolt. A hangulatot feloldandó, Ewa elmesélte a legendát Sobieski Jánosról, aki állítólag nehézlovasságával felkaptatott a hegyre, majd onnan lezúdulva támadta meg a törököket - a gyakorlati megvalósítás nehézségeitől eltekintve (meredek hegyoldal) ez még ritka hülye ötlet is lett volna tőle, hiszen a hegyet megkerülve a síkságon is simán támadhatott volna.
Amikor Ewa beharangozta, hogy hüttébe is fogunk menni, azt hittem, a hegyről lefele találunk majd valamit. Kiderült azonban, hogy a Josefinenhüttét nézte ki a kalandpark mellett. Így vasárnap délben azonban a kalandpark látogatói, a kiránduló családok és a közeli íjászklub tagjai mind idecsődülnek, úgyhogy bent leülnünk esélytelen volt. Maradt tehát a kinti rész, ahol egy bódénál lehetett megrendelni az ételeket és italokat. Először a többiekkel együtt én is odaálltam, de rájöttem, hogy jobb, ha később jövök vissza: ugyanis egyetlen csávó töltötte be a pénztáros és a szakács szerepét (kb. mint a Gomolygó felhők című Kaurismäki-filmben, csak nem váltott ruhát közben), és amikor főzött, akkor nem vett fel rendelést. A közeli asztalnál ülő néni egy ponton reménykedve állt fel, de kiderült, hogy nem ő kapja a következő fogást. Így visszamentem az asztalhoz, ahol a hátramaradtak pokrócba burkolózva ültek, csak Felix vacogott az asztal alatt.
- Mi lenne, ha rá is raknánk egy pokrócot?
- Nem biztos, hogy a következő vendég szeretné utána magára tekerni.
- Miért, én szeretném - védekeztem, és végül tényleg letakartuk a kutyust egy kék pokróccal.
Néha hátranézegettem, de a sor nem látszott rövidülni. Az első visszatérő Ximena volt, egy almás rétessel és egy nagy tál sült krumplival.
- Rétes sült krumplival, érdekes kombó - jegyeztem meg, mire Ximena elkezdte enni - előbb az almás rétest. Közben a fekete felhőkből elkezdett csöpögni valami.
- Esik az eső! - ijedt meg Ximena.
- Ne aggódj, ez hó - állapítottam meg, bár valamiért nem sikerült megnyugtatnom. - Havas sült krumpli, osztrák specialitás.
Miközben a sült krumpli nagy részét Félixnek adta oda az asztal alatt, Ximena elmesélte, hogy a bódé személyzete időközben két főre emelkedett, ez azonban nem javított a hatékonyságon. Egyrészt volt egy rendelés, ami valamiért a szakács oldalon nem jelent meg, ezért elfeledkeztek róla. Ráadásul az alkalmazottak nem igazán tudták jól megosztani a feladatokat: nem az volt, hogy egyikük főz, másikuk pénztároskodik, hanem mindketten csinálták mindkettőt. Ezt a visszatérő Elena is megerősítette, akiből a várakozás közben "majdnem kibújt a HR-es". Ő egyébként még nem hozott magával ételt, csak egy kis lapocska alakú, barna kütyüt.
- Ezzel fognak hívni, ha kész a kajám.
- És mit csinál, sípol?
- Aha.
- Mit rendeltél? - kérdeztem, mire Elena angol-német öszvér mondattal válaszolt:
- Potatoes and Speck, and it has an Ei in it.
- An eye? - kérdeztem és imitáltam, amint a szememet beleteszem a tányérba. Persze mindenki sejtette, miről van szó, de azért elég szürrealisztikus volt.
A havazás miatt átvonultunk a kerthelyiség azon részébe, ami fölött tető is volt, ezért azonnal elállt a csapadék és kisütött a nap. Úgy láttam, ideje beszereznem a forró csokimat, mivel már csak egy néni állt a bódénál félrehúzódva, nyilván a rendelésére várva. Még mindig ugyanaz az egy csávó foglalatoskodott, ezúttal szakácsként, de szólt, hogy a kolléganője mindjárt jön. Hamarosan szaladt is ki a hüttéből a kolléganő, egyik kezében egy doboz tejjel, a másikban egy egy literes kiöntővel. A tej egy részét kiöntötte a nagy kiöntőbe, nyilván az épp lefőtt kávéhoz hozzáadandó; ekkor a hüttéből kiszaladt egy másik dolgozó egy egydecis kiöntővel, amiért a csaj nyilván eredetileg bement. Közben elkészült egy étel, és némi kavarodás alakult ki, hogy melyik vendégnek szánták, de ezt lemeccsezték egymás közt. A csávó végre hozzám fordult, hogy rendeljek, mire kiderült, hogy a néni nem az ételére várakozik, hanem rendelést leadni, és csúnyán nézett rám, hogy tolakodni akartam. Végre nagy nehezen megkaptam a forró csokit. Az asztalhoz visszaérve a többiek megkönnyebbülten üdvözöltek: már azt hitték, hogy elvesztem valahol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése