Lúzerek hegye

 Mivel esőt mondtak péntek délutánra és a másik útvonal mindenféle sziklamászós-láncos-létrás szakaszokat tartalmazott volna, úgy döntöttünk, hogy a Loserre megyünk. A hegyet tényleg így hívják, persze ők németesen ejtik, de írásban teljesen félreérthető: amikor Gyuri később kitett magáról egy szelfit a hegyen "Loser" felirattal, jóindulatú Facebook-ismerősök sora reagált önbizalomerősítő üzenetekkel. Adta magát így, hogy a hegyet Lúzernek, a rajta található turistaházat Lúzerhüttének nevezzük el. 

A Lúzerre vezető úton díjat kell fizetni: van egy bódé a hegy aljában, ahol van egy jegyárus, plusz egy automata arra az esetre, ha valaki nyitvatartási időn kívül menne fel. Amikor megérkeztünk, a bódé még zárva volt, így Gergő az automatából vett jegyet, viszont épp ekkor megérkezett a néni is a bódéba, így mi már nála. Elég borsos volt a díj, viszont kiderült, hogy kedvezményt kaphatunk a Sommerkartéra. Ez egy egész Salzkammergutra érvényes kedvezménykártya, amiből a szálláson mindenkinek volt egy; előző este Gyuriék ki akarták osztani, de aztán abban maradtunk, legyenek mégis náluk, hiszen együtt megyünk mindenhová. Ennek örömére viszont a mi autónkban senkinek nem volt kedvezménykártyája. Feró körbekérdezett, tud-e valaki adni a többiek közül, de nem kapott hallható választ, így végül teljes árat fizettünk. Laci ezután szólt, hogy nála van a többi kártya.

- Az előbb kérdeztem, miért nem mondtad?

- Én mondtam, hogy vannak nálam kártyák, ha kell valakinek.

- Akkor nem elég hangosan.

Végül kiszámoltuk, hogy kártyával fejenként 30 centet spóroltunk volna, ami - mint Sztell döbbenten megállapította reggel a pékségben - errefelé egy zsemlére sem elég.

A bódétól kicsit feljebb volt egy sorompó, ott kellett bedugni a bódéban kapott jegyet. Gergő kocsija volt elől, de nem sikerült működésbe hozni az automatát - mint kiderült, azért, mert a blokkot próbálta belepréselni. A másik két sofőr megmagyarázta neki, hogy nem az megy a résbe, hanem a másik, keményebb papírból való kis kártya.

- Olyan nekem nincs - csodálkozott Gergő. Mit volt mit tenni: megfordultak az úton, hogy visszamenjenek a bódéhoz, mosolygó integetéssel búcsúztatva a hegyre induló két autót.

- Betti mosolya nem tűnt őszintének - jegyezte meg Tibi kajánul, én meg azon aggódtam, kapnak-e majd Gergőék belépőkártyát. Szerencsére kaptak, sőt ott is volt az automata aljában, csak meg kellett volna várniuk, míg kinyomtatja.

Az útnak majdnem a legtetején egy parkolóból népviseletes figurák tartotta nyíl mutatta a Lúzerhüttét. Laci el is indult, mi utána, de 50 méter múlva megállt: az út le volt zárva, de erre persze fent semmi sem figyelmeztetett. Kicsit parás volt visszatolatni a szakadék mellett, de legalább nem volt messze a parkoló, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt az Altausseere.

Végre elindultunk a túrára. Körülöttünk tehenek legeltek; Bettiék megálltak megsimogatni őket, minket pedig Laci szórakoztatott rémtörténetekkel olyan turistákról, akik abba haltak meg, hogy megtámadta őket a simogatni tervezett tehén. Szerencsére egyik túratársunkkal sem történt ilyesmi.

Mivel a hegycsúcs felhőben volt, úgy döntöttünk, inkább megkerüljük a hegyet. Gergő figyelmeztetett, hogy ez se lesz mindenhol könnyű, sziklás szakaszok is várhatóak. Amit azonban találtunk, arra még ő se számított. A sziklába az erózió mély repedéseket vájt, afféle mini-Kappadókia alakult ki, ami csodaszép látvány, viszont azt jelenti, hogy 10 méter mély rések között kell ugrálni.

Másfél óra alatt tettünk meg másfél kilométert, ráadásul jelzést sem láttunk már régóta (bár annyira nem is figyeltük, mert a lábunk elé kellett nézni). Végül Laciék az elejéről lelkesen kiabáltak, hogy megvan a jelzés! Követni kezdtük, de Gergőnek gyanús lett valami.

- Szerintem visszafelé megyünk - jelentette ki, és konzultált a térképével. Valóban a visszafelé vezető szakaszon voltunk, vagyis a mini-Kappadókia nem is a turistaúton helyezkedett el, csak eltévedtünk, és simán megspórolhattuk volna. Ugyanez történt kicsit később egy hasadékban, ahol választhattunk a mini-Kappadókia vagy az egymás hegyén-hátán fekvő kövek között (ez engem a tenerifei Masca-völgyre emlékezetett, és azzal próbáltam felvidítani társaimat, hogy egyesek fizetnek is az ilyesmiért). Mint kiderült, itt is mehettünk volna a peremén, sokkal járhatóbb terepen.

Egyetlen szempontból szerencsénk volt viszont: bár az előrejelzések már egy vagy két órától brutális zivatarokat jósoltak, három óra körül sikerült szárazon visszaérkeznünk a Lúzerhüttéig. Csak az utolsó párszáz méteren figyelhettük meg, amint a felhő egyre lejjebb kúszik a hegyoldalon:

Ennek ellenére valamiért a kinti asztalokhoz ültünk. Ittuk a teákat - volt, aki rummal kérte, volt, aki anélkül, de a rumnak olyan erős volt az aromája, hogy igazából mindenkinek hasonló volt az élmény - és figyeltük, amint a felhő átgördül fölöttünk a tetőn. Hamarosan tejszerű köd vett körbe minket. Gergőék behurcolkodtak az étterem belső részébe, mi pedig elindultunk megkeresni az autókat. Lefele útban épphogy az út széléig láttunk el (és hatalmas respekt Ferónak, hogy ilyen látási viszonyok mellett is épségben lehozta a kocsit). Lent már kevésbé volt sűrű a köd, viszont esett, ezért a szálláson a szobában maradtam és időnként kinéztem az erkélyen. Kicsit aggasztott, hogy még mindig nem látom a harmadik kocsit, és reméltem, nem esett bajuk a ködös hegyi úton (az valamiért nem jutott eszembe, hogy fel is hívhatnám őket). Utóbb azonban kiderült, hogy nem kellett volna paráznom: azért késlekedtek, mert megálltak egy boltnál és vettek egy csomó kaját, amivel aztán utolsó reggel nem tudtak mit kezdeni.