András tulajdonképpen a jó szívének esett áldozatul. Amikor Sztell nem tudta kibontani a tasakos majonézt, fölajánlotta a segítségét - mire a majonéz nagy része a nadrágjára ömlött, ráadásul pont elég kínos helyen. Hiába mondtam, hogy azonnal mossa le szappannal és meleg vízzel, túl sokáig várt vele, így két napig meglehetősen gyanús foltokkal a nadrágján közlekedett.
Még mindig jobban járt azonban, mint az a leányzó, aki mellettem ült a Santiago del Teidébe vivő buszon. Santiago del Teide fő attrakciója a februári mandulavirágzás, így ebben a hónapban tömegek utaznak oda, különösen hétvégén. A buszon annyian voltunk, hogy a babakocsiknak fenntartott helyen is le kellett hajtani az üléseket. Ezek egyikére én ültem le, a másikra pedig egy vékony, lila macskanadrágos leányzó. Ahogy a busz fölfelé kanyargott, a lány hirtelen köhögni kezdett, és már készültem elsütni valami Covidos poént, amikor előrehajolt és nemes egyszerűséggel lehányta maga mellett a padlót, valamint saját kezét és macskanadrágját. Persze mindenfelől előkerültek a papírzsebkendők, amelyeket meglepő módon a lány nem arra használt, hogy a kezét beletörölje, hanem megpróbálta a hányást feltakarítani velük, majd mikor ez hiábavalónak bizonyult, legalább letakarni. Közben továbbra se volt valami jó színben.
- Ha rosszul vagy a buszon, menetiránnyal szemben kellene ülnöd - javasoltam.
- Igen, de azok a helyek mind foglaltak.
- Szerintem ha megkéred, valaki biztos átadja a helyét.
- Nem kell, most már jól vagyok - mondta a lány. Ezt meghazudtolva hamarosan felállt és átült a busz lépcsőjére. Én is odébb mentem, nehogy a hányásszag miatt nekem is felforduljon a gyomrom, bár a jó szellőzés miatt szerencsére nem volt túl durva. A lány megpróbált a lépcsőn ülve menetirányba fordulni, de ez kevésbé sikerült, így visszafordult a busz oldala felé. Közben az egyik megállónál egy pár babakocsival próbált volna felszállni, de miután a sofőr ellenőrizte a fenntartott hely állapotát, meggyőzte őket, hogy a babakocsit tegyék be a csomagtartóba és csak a babával szálljanak föl. Ahogy tovább kanyarogtunk a Teno-hegység útjain, a lilanacis lány egyszer csak újabb akcióba kezdett: a lépcsőn ülve levette a lehányt macskanadrágot és felvett helyette egy fekete biciklissortot. Mondjuk láttam a rációt abban, hogy azt kisebb területen tudja lehányni, ugyanakkor nem tartottam feltétlenül bölcs dolognak ezt az öltözködési manővert egy hegyek közt száguldó buszon végrehajtani. Szerencsére a lányra nem jött rá újabb hányási roham.
San Sebastian de La Gomera városi strandja nem volt olyan zsúfolt, mint a csatorna túloldalán fekvő Los Cristianosé, pedig a szélvédettség miatt fürödni is jobban lehetett itt.
Ebéd után Sztell még elment kávét és sütit venni, és csak később csatlakozott hozzánk a parton.
- Ti hol öltöztetek át?
- Ott van egy öltözőkabin - mutattam hátra. A kabin pont foglalt volt, de Sztell rövid várakozás után bejutott. Ugyanígy járt, amikor indulás előtt vissza akart öltözni, de ezt kicsit nehezebben viselte, hiszen el kellett érnünk a kompot.
- Az a pasi előttem ezer évig öltözködött! - dohogott, mikor végre sikerült lebonyolítania az átöltözést. - Hihetetlen, még a cipőjét is a kabinban vette át! Miért veszi át valaki a cipőjét az öltözőkabinban?
- Talán lepattogzott a lábkörméről a körömlakk és nem akarja, hogy lássák - találgattam.
- És az nem tűnt fel neki, hogy a kabin alul nyitott és totálisan rálátni a lábára?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése