Az éves túratalálkozón minden túracsoport szervez egy túrát, amelyek különböző helyekről és időpontokban indulnak, de mindegyiknek ugyanaddig kell odaérnie a találkozó helyszínére, ahol nagy eszem-iszom, tombola, satöbbi következik. Én egy kicsit aggódtam, ugyanis sikerült egy olyan túrát választanom, amely viszonylag hosszú volt, csaknem ezer méter szintkülönbséggel: ez a Tejesasszonyok útja, amelyen annak idején a hegyi pásztorok női családtagjai hordták le a városba a tejet. Csakhogy őket nem sürgette az idő, én viszont féltem, hogy nagyon rohanni fogunk, nehogy lemaradjunk a paelláról. Amikor ezt a félelmemet elmondtam Jonaynak, kinevetett, és azt mondta, hogy ettől nem kell tartanom.
Mint kiderült, neki volt igaza: a tűző nap és a sok emelkedő ellenére nagyon jó, de nem megerőltető tempóban haladtunk. A túra második felében már gyakorlatilag minden árnyékos ponton megálltunk, persze nemcsak időhúzás céljából, hanem azért is, hogy megcsodáljuk a kilátást:
Ugyanakkor túravezetőnk, Ginés, nagyon tudatosan törekedett arra, hogy ne első csoportként érjünk Las Mercedesbe a találkozóhelyre, mert még a végén minket fognak be teríteni (utólag jutott eszembe, hogy talán feldobhattam volna: üljünk be útközben a kávézóba, garantáltan késve fogunk érkezni: https://macskamedve.blogspot.com/2023/07/egeszseges-reggeli-las-mercedesben.html). Ezért csak akkor lett vége a hosszú pihenőknek, amikor CB-rádión egy másik csoport túravezetője jelezte, hogy ők már mindjárt megérkeznek. Las Mercedesben azonban kiderült, hogy az illető csoport elszámíthatta magát: mi voltunk az elsők, a 3 órás célidőpont helyett negyed 2-kor futottunk be a sportcsarnokba. Az üresen tátongott egy csomó összetolt asztallal, amelyen csak terítő, illetve minden széknél egy-egy banán volt található. Az egyik szervező sűrű bocsánatkérések közepette odajött, és közölte, hogy még sajnos nem végeztek az előkészületekkel, nem mehetünk be. Annyit legalább megengedett, hogy a vécét használjuk, így Salvával elindultunk a jelzett irányba. Ott egy ajtó fölött ez a felirat fogadott:
ESTUARIOS
Mivel kicsi esélyét láttam, hogy torkolatok lennének odabent, arra jutottam, hogy ez eredetileg VESTUARIOS (öltözők) akart volna lenni. Bementünk és valóban több mosdóhelyiséget láttunk, viszont egyáltalán semmi nem jelezte, melyek volnának a férfiak és melyek a nők számára kijelöltek. Így közös megegyezéssel felosztottuk a terepet és mindketten bementünk egy-egy ajtó mögé.
Mikor kijöttünk, az a szomorú hír fogadott, hogy még innivalót sem tudunk szerezni, mert az a helyi egyesület, amely ennek a szervezését vállalta, csak kettőkor nyitja meg a bárt. Jorge bedobta, hogy akkor menjünk kocsmába. Salva úgy döntött, hogy hátramarad; mint kiderült, ma sem volt formában (ilyesmi máskor is előfordult vele: https://macskamedve.blogspot.com/2024/08/salva-nincs-formaban.html), ezúttal a bakancs törte fel a lábát, ezért inkább zokniban téblábolt a sportcsarnok bejáratánál. Jorgéval és két lánnyal viszont elindultunk.
- Amúgy tudod, hol a kocsma? - kérdeztem Jorgét a biztonság kedvéért.
- Igen, erre van egy kocsma is meg egy étterem is.
- És nyitva is van?
- Igen, biztosan.
Valóban egymással szemben volt a két hely, és mindkettőnek a teraszán gyülekeztek a folyamatosan beérkező túracsoportok emberei, de mint kiderült, a kocsma teraszára csak hűsölni húzódtak be, a vendéglátóipari egység ugyanis zárva volt (utóbb megbeszéltük, hogy ez igen rossz üzleti érzékre vallott). Az étteremben persze hatalmas volt a tömeg, asztalhoz jutni esélytelen volt, ezért a pultnál vettünk egy-egy italt és kimentünk a terasz elé meginni. A másik két lány poharat is kért a söréhez; Carmen kitöltötte a sört a pohárba, majd megkérdezte a teraszon levő egyik asztalnál ülőket, hogy leteheti-e az üveget az asztalukra. Azok nem zavartatták magukat; amennyi üveg volt már az asztalon, eggyel több nem számított. Ezután Carmen megkínált mogyoróval, én meg viszonzásul megkínáltam banáncsipsszel.
- Nem banáncsipszet kérek, hanem grillcsirkét krumplival!
- Hát azt nem hoztam - vallottam be, és nem akartam rámutatni, hogy a mögöttünk levő asztalnál pont ilyet esznek.
- Éhen halok, basszus. Mikor kapunk már paellát?
- Ez nem is igazi paella, mert nem valenciai - pontosította Jorge mint valenciai szakértő. - Amit itt főznek, az csak rizs dolgokkal.
Ekkor telefonált Salva, hogy nem bírja visszavenni a bakancsát, és légyszi vigyünk neki egy kólát. Jorge visszaállt a sorba, vett egy doboz kólát és elindultunk visszafelé.
- Basszus, láttad? - kérdezte Carmen Jorgét.
- Mit, valami jó segget?
- Nem, a grillcsirkéket! Hatalmas csirkék voltak az asztalon!
- Ja, azt hittem, jó segget láttál.
- A csirkének is van segge - mutattam rá, hogy közelítsem az álláspontokat.
- Ebben igazad van, de az nem érdekel.
Háromnegyed kettő körül értünk vissza a sportcsarnokhoz. Még mindig nem volt nyitva, viszont már turisták tömegei üldögéltek előtte a földön. Feladtam és inkább elindultam a buszhoz.
