A túramacska ünnepnapja

 A térképen néztem a buszt, de nem vettem észre, hogy az elágazásnál is van egy megálló, ezért hamarabb szálltam le - Rulof pedig követett, mert azt hitte, a sofőr rosszul tudja a megálló helyét. De végül is csak pár száz métert kellett gyalogoltunk a műúton, ami ilyenkor hajnalban elhagyatott volt. Arra számítottunk, hogy a találkozóhelyen is jó darabig csak mi ketten leszünk, de már ott várt minket Domingo, és hamarosan egy kis szürke cirmos cica is megjelent. Nagyon barátságos volt, összevissza dörgölődzött és bejött velünk a buszmegállóba, ahova behúzódtunk a szél elől. Jesús volt a következő érkező, aki annyira fázott, hogy felvette vastag polár kesztyűjét. Mutattam neki, hogy én is kesztyűben vagyok.
- Nincs a kesztyűdnek ujja - állapította meg.
- Nincs, mert kesztyűn keresztül semmit sem tudok csinálni. Még egy cipzárat se tudok lehúzni.

Hamarosan megjelent Carlos, amin eléggé meglepődtem, mert nem láttam a kocsijukat elhúzni.
- Hoztad a cicádat is? - üdvözölt.

- Ja persze, felszállt velem a buszra. A hátizsákja is itt van valahol. Amúgy nem, lentről érkezett, szerintem itt lakhat a faluban.

- Ez ugyanaz a cica, mint múltkor - mondta Bea. - Amikor bejártuk a túrát, több kilométeren át jött velünk. De tisztára, mint egy kutya, vezetett minket, és olykor hátranézett, hogy miért nem jövünk már. Azt hittem, valami szegény gazdátlan cica, és már azon voltam, hogy hazaviszem, aztán az egyik útkereszteződésnél egyszer csak lekanyarodott és otthagyott minket.

A macskaciri, mintegy demonstrálandó az utakat illető szakértelmét, leült a műút közepére.

- Cica, nem jó ötlet oda ülni, ahol jöhetnek az autók - figyelmeztette Carlos, de a macsek rá se hederített. Ezért odamentem, fölemeltem és a karomban visszavittem a megállóba. Egyáltalán nem tiltakozott, és miután letettem, Rulof hátizsákját kezdte szaglászni.

Sorra érkeztek a túratársak, és mindenki nagy örömmel üdvözölte a cirmákot.

- Hát téged meg hogy hívnak? - szólította meg Francisco.

- Szerintem nem fogja elmondani - véltem. - Nevezzük el!

- Akkor legyen Linda.

Ahogy kezdett felszállni a köd, áttettük székhelyünket az út túloldalán levő kilátóba fotózni. Jesús a mobiljával szerencsétlenkedett.

- Kesztyűben nem működik az érintőképernyő.

- Dehogynem, nézd csak, nagyon egyszerű - vigyorogtam, és ujjatlan kesztyűmben könnyedén lefotóztam a hegyeket, előtérben Linda cicával, aki természetesen követett minket ide is.

Linda egyáltalán nem zavartatta magát a tömeg miatt, sőt azt se vette zokon, hogy Jessica nem vette észre és majdnem belerúgott. Szerencsére kiderült, hogy az egyik túratárs mindig tart magánál egy kis zacskó macskakekszet a biztonság kedvéért, így Linda reggelit is kapott tőlünk.

Amikor elindultunk a túrára, azt vártam, hogy esetleg Linda is velünk tart, de ott maradt a kilátóban. Lehet, hogy a túramacskák ünnepnapokon nem dolgoznak, de az biztos, hogy a mai nap, a sok kedvességgel és simogatással, valódi ünnepnap volt Linda számára.