Technológia és pocsolyák

 Gyanúsan sokszor fordultunk be, ezért ránéztem a térképemre. Aszerint volt egy szélesebb és egyértelműbb út is Vilaflorba, de Delia ragaszkodott hozzá, hogy a GPS útmutatásait kövesse, így maradtunk az úttalan utakon. Bár Tenerife déli része ismert a fura településnevekről - elég csak Las Galletast (kekszek) és Los Abrigost (kabátok) említeni - , azért én is meglepődtem, mikor egy tábla közölte, hogy elhagytuk Las Casas (házak) települést.

- Itt vége van a házaknak! - állapítottam meg.
- Hát tulajdonképpen tényleg nem sokat látok följebb - jegyezte meg Carmen. Elkezdtünk beszélgetni arról, milyen hátránya lehet, ha valaki itt él a semmi közepén, amikor megcsördült Carmen mobilja; Bea telefonált, hogy hol vagyunk már.

- Öt perc - felelte Carmen a GPS-re pillantva, és elbúcsúzott. - Már csak ránk várnak.

- Mindenki ott van már? Még Jonay is? - kérdeztem csodálkozva, mert Jonay notórius késő (ezt a szokást valószínűleg Magyarországon sajátította el). A tippem helyesnek bizonyult: Jonay még nem volt sehol.

- Biztos, hogy jön? - kérdeztem Beától. - Tegnap beszéltem vele, és azt mondta, lehet, hogy túl fáradt lesz.

- De igen, jön, már úton van - felelte Bea. Carlos egyre türelmetlenebb lett.

- Még öt percig várunk, aztán elindulunk. Ez nincs rendben, hogy 40 ember itt vár egy ember miatt - bár egyébként nem voltunk negyvenen. És persze nem indultunk el öt perc múlva, hanem megvártuk, amíg Jonay befut. Ennek valószínűleg stratégiai oka volt, ugyanis Jonay szokott az lenni, aki a menet végén megy és CB-rádión tartja a kapcsolatot a túravezetőkkel. Amint begördült a kocsija, Bea máris odasietett és a kezébe nyomta a rádiót. Jonay azonnal bekapcsolta, bár körülbelül tíz lépés távolságra volt csak tőlünk.

- Bocsánatot kérek a késésért, és köszönöm, hogy megvártatok - üzente a rádión, majd elindultunk.

Az utóbbi időben sok eső volt a szigeten, ezért utunkon szokatlan mennyiségű vízzel találkoztunk. A barranco alján kis patakocska csordogált.

Túratársaim azonban - különösen a délen élők - még az egyszerű pocsolyáknál is fotózkodtak. Amint az első pocsolyát megláttuk, Flori mögéje állt és megkért valakit, hogy fotózza le. A fotós intett neki, hogy menjen kicsit előrébb. Mivel láttam, hogy már csak egy lépésre van, bevetettem magam.

- Még egy lépést előre! Jó, és most még egyet! - de Flori nem dőlt be a trükknek. Carmen viszont szerzett egy hosszú botot és úgy tett, mintha evezne a pocsolyában, ezzel jelentős fröcskölést csapva. Flori így végül kénytelen volt menteni a bőrét és a nadrágját. Egy másik pocsolyába Carlos dobált bele köveket, ami a fröcskölési távolságban levő túratársaknak egyáltalán nem tetszett. Amikor Delia is beledobott egyet, méltatlankodva kérdőre vonták.

- Carlos volt - kente rá Delia a rosszalkodást a kézenfekvő bűnbakra.

Carment a pocsolyák annyira felvillanyozták, hogy énekelni kezdett. Jonaynál ekkor telt be a pohár; elővette a walkie-talkie-t.

- Halló, Carlos! Kérek engedélyt elektromos sokkoló használatára!