Fejfedők és más testrészek

 Tudtam, hogy a tengerparti útvonalon nem sok árnyék lesz, ezért szokásomtól eltérően nem fejkendőt, hanem kalapot vettem a túrához. Mikor leértem a találkozási ponthoz, több autós is mondta, hogy láttak engem legyalogolni, de kalapban nem ismertek meg, ezért nem álltak meg hogy elvigyenek.

Nem én voltam az egyetlen kalapos: Antonio is szalmakalapban érkezett, csak később cserélte le elmaradhatatlan baseball-sapkájára. Carmen, úgy tűnik, biztosra akart menni, kalapjára ugyanis elhelyezett egy napellenzőt is. Amúgy ez Yuri napellenzője volt, aki egészen kivételesen nem tette ezt fel a túra elején; később viszont Carmen átadta neki a teljes szettet, szalmakalapostul-napellenzőstől. Fejfedők tekintetében azonban Carlos vitte a pálmát: beszerzett (mint kiderült, a kínaiból) egy fejre rögzíthető, terepszínű ernyőt, ezzel védte magát a napsütéstől.

- Carlos, ezt nem mondod komolyan! - kiáltott fel Carmen, amikor meglátta. -Ha ebben mész be a medencébe, nem fogunk elférni melletted!

Ugyanis medencék is utunkba kerültek, köztük az egyik legfurcsább nevű, a Charco de los Chochos. A "chocho" szó jelenti egyfelől a csillagfürt nevű növény termését, amit a helybéliek szívesen esznek például sörkorcsolyának, de egyben a női nemi szervet is. Nem tudtuk, a sziklamedence melyikről kapta a nevét, ezért megkérdeztük Carment, mert a túra elején Carlos bejelentette, hogy ő (mármint Carmen) a rendkívül jól tájékozott ezt a környéket illetően.

- Állati vagy növényi chochóról van szó? - kérdezte Marina, de Carmen csak nevetett. Megpróbáltam másfelől közelíteni a kérdést.

- Az a chocho, ami a nőknek van, vagy amit megeszünk?

- Mindenfajta chochót meg lehet enni - válaszolta mély meggyőződéssel Carmen.

- Oké, de ezt az étkezőasztalnál esszük vagy a hálószobában?

Ám ha Carmen tudta is a választ, nem árulta el nekünk, így a Charco de los Chochos megőrizte titkát.

Étkezés a romeríán

 A romería elvileg San Isidrót ünnepli (aki a munkások védőszentje, ezért hívják San Isidro Labradornak, nem pedig a vakvezető kutyákkal való bármiféle rokonsága kapcsán). Ilyenkor ökrös szekerek vonulnak végig a spanyol városok utcáin, amelyekről ételt-italt dobálnak a közönségnek, egy csomó mindenki népviseletben van (a nézők között is), és a kocsik között vidám, az idő múltával egyre részegebb zenekarok haladnak. A romeríákat úgy szervezik, hogy ne üssék egymást, mert egyesek akár a sziget túloldalára is elutaznak egy kicsit bulizni vagy zenélni.

Az étel-ital megosztása a romería fontos része. Puerto de la Cruzban rengeteg sütivel, krumplival, sőt - egészen kultúraidegen módon - pizzával kínáltak minket, így Györgyi abban reménykedett, hogy Garachicóban is jóllakhat. Eleinte azonban nem nagyon volt szerencsénk, ugyanis a nagy tömeg miatt nem tudtunk közelebb férkőzni a kocsikhoz, ráadásul az első kettő kivételével nem ökrök húzták, hanem emberek tolták őket, ami miatt egyrészt alacsonyabban volt a bódé, másrészt kevesebben ültek rajta, akik ennivalót osztogathattak volna. A második kocsiról ugyan dobáltak gyümölcsöket, főleg szilvát, ami viszont kevésbé alkalmas erre a funkcióra, ugyanis nehezebb elkapni, így egy csomó a földön végezte.

Mivel a tömeg miatt esélytelennek tűnt közelebb kerülni a kocsikhoz, felvetettem, hogy menjünk le a part menti útra, és kerüljünk elébe a menetnek. Az út mentén sorakozó vendéglátóhelyeken 4-5 euróért árulták azokat a fajta szendvicseket, amiket Györgyi a kocsikról vágyott volna megkapni. Ugyanitt magyarázatot találtunk arra a jelenségre is, hogy a menet szokatlanul csendes volt, a kocsik között nem vonultak gyalogos zenészcsoportok. Mint kiderült ugyanis, a zenészek a part menti kocsmák teraszán játszottak saját maguknak.

Egy keskeny kis utcán visszatértünk a menet útvonalára, és itt már szerencsére jóval kevesebben várakoztak. Amikor az egyik kocsi odaérkezett, könnyű volt elkapnom az egyik rajta ülő lány tekintetét, aki azonnal egy valami színes dolgot tartalmazó műanyag poharat nyújtott felénk.

- Mi az? - kérdezte Györgyi.

- Nem tudom, de kérünk - feleltem röviden. Jól tettük, hogy kértünk: isteni finom dinnyedarabok voltak benne.

A garachicói romería másik egyedi vonása az volt, hogy nemcsak emberi résztvevői voltak. Az ökrökön és az elmaradhatatlan menetkutyákon kívül egy-egy csapat kecskét és birkát is végighajtottak az utcán. A kecskék először kissé megszeppenve figyelték az ünnepi hangulatot.

Hamarosan azonban felfigyeltek az út szélén sorakozó virágládákra, amelyekben muskátlik és kisebb fák hívogatták őket. Természetesen azonnal siettek megkóstolni. A pásztor gyorsan visszazavarta őket a menetbe, a birkák azonban szemtanúi voltak az eseményeknek, és ők is siettek megkóstolni a virágokat.

A pásztorok ismét közbeléptek, és próbálták megakadályozni, hogy állataik kárt tegyenek a növényekben. A család fekete bárányát azonban nem olyan könnyű jó útra téríteni:

 

Tanfolyamdíj

 András jelentkezett egy spanyol nyelvtanfolyamra, amit a kormányzat kedvezményesen működtet: az első kurzus 76, a következő 99 euróba kerül egy félévre. Mivel András két éve már járt egy hasonló tanfolyamra angolból, úgy vélte, őrá a 99 eurós díj vonatkozik. Mondjuk az nem volt egyértelmű számára, hogy a befizetést a beiratkozási határidő napjáig kell eszközölni, és abban a hitben élt, hogy ő már a felvételi vizsga napján beiratkozott. A beiratkozási határidő napján kezdett el kételkedni ebben, úgyhogy volt egy meglehetősen rohanós napunk, amelynek során egy email-váltásból kiderült, hogy nem, nem történt meg a beiratkozás, és be kell adni a nyomtatványt plusz befizetni a pénzt aznap délutánig. A nyomtatvány online leadása persze nem működött, ahogy a netbank se, de a fénymásolóba zárás előtt pár perccel érkezve sikerült kinyomtatnunk, majd befotózva elküldenünk a beiratkozási lapot, és a befizetés is sikerült.

András később értesítést kapott, hogy nem 99, hanem 76 eurót kell csak befizetnie - ezek szerint a másik városban, másik nyelvből végzett tanfolyam nem számít (vagy nem értesültek róla). Erre ő visszaírt, hogy akkor fizessék vissza a különbözetet. Ma reggel felhívta egy ügyintéző, aki az adatai ellenőrzését követően ezt a kérdést tette fel:

- Akkor a 99 vagy a 76 eurót fizessük vissza?

Persze én a 99-et választottam volna, de András túl becsületes, úgyhogy ismételten elmagyarázta, hogy neki tökéletesen elég 23. Ezután kapott egy emailt, amelyben közölték: visszafizetik neki mind a 99 eurót, és ezután 76-ot újra be kell fizetnie...

Fejetlenség

 Ahogy kiértünk a la esperanzai kiserdőből a főtérre, egy fura szoborra lettem figyelmes, amely egy hosszú köpönyeges juhásznak tűnt, de fej nélkül.

- Nincs feje! - poénkodtam, abban a hitben, hogy szemből biztos kiderül, miben tévedtem. Ám nem derült ki: leérve azt láttuk, hogy a szobor tényleg egy nyakban végződik:

- Talán leesett valahova - vélte Graham, és én tényleg körbenéztem a földön, nem látok-e egy elgurult fejet, de persze sehol semmi.

- Múlt hétvégén volt itt az aratóünnep - mondta Györgyi, aki ezeket nagyon számon tartja. - Biztos annyit bulizott, hogy elvesztette a fejét.

Nemcsak mi rökönyödtünk meg a fejetlen szobron: a kacsák úgy kiakadtak, hogy bemenekültek a mászóka alá: 

Itthon utánanéztem a fejetlen szobornak, és kiderült, hogy természetesen félreértelmeztük. Nem egy embernek állítottak itt emlékművet, hanem magának az "esperanzai takarónak", amit a hegyen lakók télen kabát helyett szoktak viselni.

Szabadtéri koncertből szalonkoncert

 Egész héten aggódva nézegettem az időjárásjelentést, amely pont péntek estére, a szabadtéri koncert napjára jósolt esőt. Sajnos ez a jóslat pénteken napközben sem változott, és egész délután borult volt az ég.

- Ti hoztok valamit eső ellen? -kérdeztem. - Mert lehet, hogy én csak egy kapucnis pulcsit viszek.

- Nálam van esernyő - mondta Györgyi.

- Akkor viszek én is.

- És esernyőt fogtok nyitni a nézőtéren? - kérdezte András. - Én esőkabátot viszek.

Ez egyébként bennem is megfogalmazódott, de miután a kék poncsóesőkabátom láttán a múltkor Bea lelkendezve azt kiáltotta: "Jé, szemeteszsákban jöttél?" - úgy gondoltam, a koncerthez nem igazán illene. Maradt a kapucnis pulcsi meg az ernyő.

Természetesen egy csepp sem esett, míg el nem kezdődött a koncert, akkor viszont megindult a szitálás, amit helyi kifejezéssel "chipichipi"-nek neveznek. A kvartett kockás sapkás bőgőse egy ponton meg is kérdezte a közönséget, hogy hagyják-e abba vagy folytassák, de a közönség úgy döntött, hogy őket nem zavarja az eső. Úgy ítéltem meg, az ernyő zavarná a mögöttem ülőket, ezért csak feltettem a kapucnimat és a vízhatlan táskát, amiben az ernyőm lapult, az ölembe terítettem. Később láttam, hogy voltak a hátsó sorokban, akik tényleg ernyőt nyitottak, főleg, amikor az eső durvulni kezdett. Ezen a ponton már a zenészek is féltették a hangszereiket, ezért bejelentették, hogy szünetet tartunk a koncertben, és ponyvával letakarták a szintetizátort és a dobszerkót.

Behúzódtunk az árkádok alá a bejárat mellett. Alig tíz perc múlva azt láttuk, hogy a kockás sapkás fickó hozza be a bőgőjét. Kiderült, hogy úgy döntöttek: nem várják meg az eső végét, hanem bent a szalonban folytatják a koncertet. Ezen mondjuk meglepődtem, mert ennél jóval nagyobb helyiségek is vannak az épületben, de valamiért emellett döntöttek - talán azért, mert volt benne egy egész jó állapotban levő régi zongora, így a billentyűsnek nem kellett becipelnie a hangszerét, a szaxofonosnak és a bőgősnek pedig az ilyesmi nem okozott gondot. Csak szegény dobos volt bajban; végül azt a megoldást választotta, hogy bevitt egy darab dobot és pár szett dobverőt. Ezzel a szegényes felszereléssel próbált kreatívkodni: olykor a szájában tartotta a tartalék dobverőt, amire a szóló közepén lecserélte a másikat, máskor a könyökét és a tenyerét is használta, ha meg úgy érezte, más felületre van szüksége, különösebb fenntartások nélkül a nagybőgő oldalán ütötte a ritmust.

A szalonban kényelmes, de kevés ülőhely állt rendelkezésre, így voltak, akik állva hallgatták a koncertet. A zenészeknek az a reménye is meghiúsulni látszott, hogy a közönség táncra fog perdülni. Az utolsó előtti szám alatt azonban észrevették, hogy egy pár, akik a szomszéd helyiségbe kényszerültek, ropni kezdi. A bőgős nagy lelkesen integetett nekik, ők pedig levették a cipőjüket, előre mentek a zenészek elé, és spontán bemutatót tartottak. A végén ők is tapsot kaptak, akárcsak a zenészek, a lány pedig a kezével szépségkirálynősen integetve vonult le a "színpadról".

A szabadkőművesek igencsak meglepődtek volna, ha valaki azt mondja nekik, hogy páholyuk székházában alapítása után 175 évvel zokniban fognak swinget táncolni.

Egzotikus állatok az Anagában

 Az "egzotikus" persze mindenkinek mást jelent. Sokak számára egzotikusnak tűnnek az olyan állatok, amelyek csak itt, a szigeteken élnek, a kontinensen nem fordulnak elő - például ez a kis "félmeztelen" csiga, aki félúton van a házas és házatlan csigák közt: jól látszik, hogy van ugyan háza, de ezt a testén belül hordja.

Környezetvédelmi szempontból viszont azok az állatok minősülnek egzotikusnak, akik nem őshonosak az adott területen, hanem később, az emberrel együtt érkeztek. Tenerifén ilyenek például a macskák. Az Anaga mélyén, a Casa Carlos nevű étteremnél a vörös macskáknak saját kis háza van, bár ajtó helyett inkább a tetőn keresztül közlekednek:

Természetesen teljes ellátást is kapnak cserébe a szolgálataikért: ugyanis ők vigyáznak az étterem csirkéire.

Csapatunk tagjai természetesen lelkesen fotózták a cicák mellett a kiscsibéket is, és nemzetközi társaság lévén, a beszélgetés hamarosan arra terelődött, "mit mond" a kakas különböző nyelveken.

- Spanyolul "kikirikí" - mondta Javier.

- Franciául "kukurikú" - mondta a francia srác.

- Magyarul "kukurikú", de lehet olykor "kikirikí" is - mondtam én. Ezután minden szem Danira szegeződött.

- És kínaiul mit mond? - kérdezett rá Javier. Dani kicsit elveszettnek tűnt.

- Nem tudom. Nem mond semmit. Általában megesszük, mielőtt megszólalhatna.

La Cacita

 Javier azt írta, hogy a találkozó a La Cacita nevű étterem előtt van. Ez okozott némi gondot, mert Punta de Hidalgóban nincs ilyen nevű hely, de második próbálkozásra a Google Maps rájött, hogy valószínűleg a "La Casita" szó félreírása történt. Ami történetesen van a faluban, sőt nagy örömmel láttam, hogy nyitva is lesz már reggeltől, így van esélyem egy kávéra még a strandtakarítás előtt.

Tejinából futva mentem le Punta de Hidalgóba, és 20 perccel a megbeszélt találkozó előtt értem az étteremhez. Annak főbejárata ugyan zárva volt, sőt éppen takarították a teraszt, a mellette levő kisebb büfében azonban jó sokan üldögéltek, szemben a hidalgó (az utolsó guanchó király fia) szobrával.

Odabent volt ugyan egy szabad asztal, de reméltem, hamarabb szolgálnak ki, ha a bárpulthoz ülök. Hatalmas volt a fejetlenség, hiszen vélhetően ez volt az egyetlen nyitva levő vendéglátóhely a faluban így szombat reggel, ahol a spanyolok szokásos fánkjukat és forró csokijukat elfogyaszthatták. A pult mögött a háttérben két pultos is nyüzsgött, ám egyedül a szemüveges főnökasszony jött olykor előre és megkérdezte:

- Akar valaki fizetni?

Egy ponton próbáltam jelezni neki, hogy én előbb rendelni szeretnék, de rögtön hátrasietett. Szemlátomást a gyermekkorom kifőzdéiből ismert fizetőpincér intézménye működött itt is, azzal a sportszerű nehezítéssel, hogy a másik két pincér teljesen elveszett a rendelések között. Mellettem egy fickó egy elviteles dobozzal üldögélt rezignáltan. A fizetőpincér odalépett hozzá:

- Te már fizettél, nem? Hiányzik valami?

- Igen, egy eszpresszóra várok.

Ekkor a fizetőpincér hátrament és utasította egyik alkalmazottját.

Végre nagy nehezen leadtam a rendelést egy elviteles rántottás szendvicsre és egy tejeskávéra, amit meggondolatlanul helyben fogyasztásra kértem abban a hiú reményben, hogy az elkészítése és az elfogyasztása nem kerül többe tíz percnél. Ám láthatóan senki se érezte sürgetőnek a kávémat, bár azt örönmel konstatáltam, hogy valaki kihoz a raktárból egy csomag bagettet. Pár perccel később az egyik bagettet a pincér fickó kettévágta, rászeletelt valami kerek pirosat, amiről reméltem, hogy nem kolbász (szerencsére paradicsom volt), és feltette melegíteni a grillre. 9 óra 52-kor kihozták a kávémat, ami persze tűzforró volt, esélyem se volt 10 perc alatt meginni. Miután a szendvicsem is megérkezett (szintén tűzforrón, de úgyis elvitelre kértem), igyekeztem felkelteni a fizetőpincér figyelmét, de sikertelenül. Egyik oldalamon egy fiatal pár, a másikon két kamaszfiú várakozott. Az előbbiekhez végül odament a pincér.

- Szerintem itt a lehetőséged! - kiabálta oda nekem az egyik kamaszfiú, de akkora zaj volt, hogy csak a harmadik  ismétlésre értettem meg. Magamtól is rájöttem persze, hogy most kéne a bankkártyámmal integetni, a főnökasszony észre is vette, de ignorálta, és visszament hátra. Ekkor egy másik pincért sikerült megfognom és mutogatnom neki, hogy fizetni szeretnék, de ő közölte, hogy ezt csak a főnökasszonynál lehet. Pedig közben 10 óra lett, nem akartam, hogy a társaim azt higgyék, elkéstem. Ezért a pulton hagytam a szendvicsemet és a futódzsekimet (nehogy valaki azt higgye, leléptem), és kiszaladtam a szobor előtt üldögélőkhöz.

- Bocsi, az van, hogy még nem sikerült fizetnem.

- Semmi baj, nem sietünk - nyugtatott meg Javier. Ez láthatóan igaz volt a kávézó személyzetére is, mert beletelt még jónéhány percbe, míg ki tudtam fizetni a rendelésemet.

Vannak, akik csodálkoznak, hogyan tudnak a déli parton magyar hajléktalanok rendszert csinálni abból, hogy esznek egy étteremben, és utána fizetés nélkül lelépnek. Ezek után annyira nem lepődöm meg rajta.