Tájékozódás és vendéglátás a Hohe Wandban

Útitársaim nem bíztak semmit a véletlenre. Volt nálunk fejenként egy GPS; mivel Sztell az övére rá is töltötte Ausztria útitérképét, úgy döntöttünk, ezt szereljük fel az autóba Líviáé helyett. Sztell fel is nyomta a GPS tartóját a szélvédőre. Lívia beszállt.
-Mi ez itt?-mutatott undorral az ablakra tapadt karikára.
-A GPS tartója.
-Vidd már odébb, nem látok tőle. Ezt meg tegyétek hátra-nyújtotta oda Andrásnak az ő GPS-ének a tartóját.
-Hová?
-Teljesen mindegy.-Pár perc múlva.-De ne oda, mert ott pont a szemembe csillog.
András ekkor kezdte sejteni, hogy Lívia se könnyű útitárs. Ráadásul megkérte Sztellt, hogy állítsa le a GPS "túl gyorsan mész!" funkcióját. Ezt pótlandó, időnként András figyelmeztette, hogy túl gyorsan megy. A funkció leállítása viszont láthatóan összezavarta a szerkezetet, amely ezt követően módszeresen összekevert két települést, és Stollhof belterületén lelkesen mutatta az utat Stollhof felé.

Túra közben viszont szinte nem tévedtünk el - talán azért, mert nem használtunk GPS-t. Viszont a szállást csak nagy nehezen találtuk meg. Az épület előtt egy jókora busz ácsorgott; mint kiderült, utasai a panzió specialitását, az alma- illetve körtebort fogyasztották nagy lelkesen. A tömegből és a meleg étel hiányából kifolyólag úgy döntöttünk, máshol vacsorázunk, remélve, hogy visszatértünkre a vendégsereg egy része eltűnik.

Szállásadónőnk csak a szomszédos településeken tudott éttermet ajánlani. Azért mi nyitva tartottuk a szemünket, és meg is pillantottunk a faluban egy táblát, amely vendéglőt reklámozott, "polgári ételekkel". Sajnos nem tudtuk meg, mik ezek, ugyanis az intézmény meglepő módon szombat-vasárnap zárva tartott. Ugyancsak zárva találtuk a szállásadónk által javasolt pizzériát, amelynek szombati nyitvatartása merőben szokatlanul a 12-15 óráig terjedő időszakra korlátozódott. Willendorfban más vendéglátó egységet nem találtunk és már majdnem visszafordultunk, mikor a falu határában egy fogadószerű épületet pillantottam meg. Itt végre, hosszú keresgélés után, étlappal fogadtak minket.

Ezen étlap igen kevés étel mellé jelzett köretet. András bölcsen az egyik ilyet választotta, a lányok viszont bécsi szeletet kértek, merthogy mégiscsak Ausztriában vagyunk. Alaposan meglepődtek, mikor egész tányért befedő hússzeletet kaptak (Lívia kettőt, Sztell egyet) - köret nélkül. Szerencsére begyűjtöttek némi salátát, de Lívia azért rendelt rizst is. Így viszont túl nagyra sikerült az adagja, nem is ette meg mind, bár - Sztell meglepetésére - mindkét hússzeletbe belekóstolt. Maga Sztell hősiesen legyűrte a fejkendő méretű hússzeletet.

Visszaérve a többiek kitalálták, hogy megkóstolják az almabort. Én eléggé fáztam, ráadásul előjöttek emlékeim a Cider Expresszről (ld. a Fapados fogadás c. márciusi bejegyzést), így bementem olvasni azzal, hogy majd belekóstolok valaki poharába. Nemsokára hallottam, hogy a többiek megérkeztek, és kimentem hozzájuk a konyhába. Az asztalnál ülve kártyáztak, előttük két nagy kupa almabor.
-Kóstold meg, nagyon finom!-biztatott András. Mikor tényleg megkóstoltam, jót derültek rajtam. Ugyanolyan szar volt, mint a frankfurti.

A két kupa almabor még reggel is ott árválkodott az asztalon.