Szárazföldi patkányok a Fertő-tónál

Már akkor majdnem 30 fok volt, mikor reggel megálltunk a Blahán, HZS-ék kocsijára várva, és már nagyon vágytam a légkondira. András se tudta, milyen autót keressünk, úgyhogy minden arra járó járművet megvizsgáltunk. Amikor a Somogyi Béla utcából kikanyarodott egy autó és a sofőr kilengette a kezét az ablakon, András lelkesen visszaintegetett és majdnem beszállt, de időben rájött, hogy két vadidegen ül az autóban.

HZS-ék negyedórás késéssel érkeztek és bejelentették, hogy nincs a kocsiban se CD-játszó (ezt mondjuk megkérdezhettem volna, mielőtt zenét hozok), se légkondi. Ez utóbbit különböző módszerekkel próbáltuk ellensúlyozni az út során. Volt, hogy lehúztunk minden ablakot, de HZS-t zavarta a huzat. Felhúzott ablaknál meleg volt és még a nap is besütött. Zoli megpróbált függönyt varázsolni az ablakra először egy pólóval, amit kézzel tartott oda, aztán a törülközőjével; ez utóbbihoz odahajtotta az autó elülső napellenzőjét, de miután nem sikerült a törülközőt rendesen odakötöznie, ekkor is folyamatosan fognia kellett.

Az igazából csak egy héttel korábban derült ki, hogy nem kenuzni, hanem kajakozni fogunk. Ez azért okozott nehézséget, mert négyünk közül még egyikünk se csinálta. HZS talált egy oktatófilmet a kajakról, amiből ő és én csak az alapvető technikákat néztük meg, András viszont alaposan áttanulmányozta, mit kell csinálni fejreállás esetén, és parázni kezdett, hogy neki ez az eszkimó-forduló nem fog menni. Zoli hasonló félelmek miatt döntött úgy, hogy inkább egyszemélyes kajakban menne, mert kétszemélyesnél nem tudhatja, hogy a másik mennyire pánikol be borulás esetén (mondjuk mivel ebben a változatban nyilván HZS-vel lett volna együtt, nem nagyon láttam alapját a félelmének, de hátha ő tud valamit, amit én nem). Jómagam azon paráztam, nehogy vízre érzékeny tárgyaim elázzanak egy felborulás esetén. A GPS-t és tartalék elemeit lezárható nejlonzacskóba tettem, és hosszasan haboztam, hogy levegyem-e a karórámat: ha nem veszem le, esetleg elázik (egy korábbi órám ezt már eljátszotta a Tiszában), ha viszont leveszem, nem tudjuk, mikor kell visszavinni a hajókat. Végül vállaltam a kockázatot és magamon hagytam.

András megkönnyebbülve látta, hogy a tengeri kajaknál nem lyukba ül be az ember, így felborulásnál is könnyebb kikászálódni. Csak HZS kapott hagyományos kajakot, miáltal a mi járműveinket tengeri uborkának titulálta. Miután sikerült valahogy bemásznunk a járművekbe, elindultunk, párhuzamosan egy Happy Cat nevű katamaránnal, amelynek fedélzetén nevével ellentétben egy kutya tartózkodott két gazdájával. Azután a Happy Cat leállt valahol a nádas szélén, mi meg becsusszantunk egy folyosón. Végtelen nyugalom és harmónia fogadott, annyira körülvett a nádas, hogy igazából nem is láttunk kivezető folyosókat. HZS (úgy is, mint Kapitány, avagy Nagy Fehér Főnök) elindult abba az irányba, amerre a kijáratot sejtette, de több öblöcskét is tévesen néztünk átjárónak, míg kikeveredtünk a nádasból.

Ismét a nyílt vízre érve útitársaink kreatív kajakozási technikákat mutattak be. Például egymás mellé eveztek, összefogták a két hajót és megpróbáltak közösen haladni velük, kevés sikerrel. Zoli (Fürge Szarvas Nagyfőnök, illetve kajakos minőségében Fürge Vidra Nagyfőnök) olykor hátrafeküdt a hajóban és nyugdíjas turistát játszva fekve evezett; máskor a kezével padlizott előre a hajó két oldalán. Ezt a módszert HZS is átvette, „áj em dö viking!” felkiáltással.

A nap megkoronázásaként este elmentünk még sétálni a faluban. Nekem ebben fontos motiváció volt a cicakeresés. Találtunk is egy igen barátságos, cirmos-fehér foltos cicácskát, aki nagyon kívánta a gondoskodást (mint kiderült, kiscicákat várt). Szerencsére alacsony fakerítés mögött feküdt, így afölött átnyúlva meg tudtam simogatni a fejecskéjét, a lécek között átpréselve a kezemet pedig az oldalát is. Zoli egy darabig figyelte az ügyködésemet, majd megkérdezte:
- Tulajdonképpen mit csinálsz? – és a ház falához ment. A kerítés és a ház között ugyanis fél méteres rés volt, amin simán be lehetett lépni és a cicával egy térben folytatni a simogatást. Mentségemre legyen mondva, hogy ez a lehetőség a cicának is csak ekkor tűnt fel, és örömmel ki is jött a kerítés külső oldalára.

Sokkal kevésbé kellemes élmény ért másnap reggel, futásból visszaérkezve ugyanis a szállásunkkal szemközti telek végében (vagy már azon kívül?) tüzet pillantottam meg. Nem úgy festett, mint amit grillezéshez gyújtottak, és egyébként se volt körülötte ember. Becsöngettem a szemközti házba, de senki se válaszolt. Ezután előkerült András és közölte, hogy az a telek a másik házhoz tartozik, így oda is bekopogtam, de semmi válasz. A panziónk tulajdonosát is megkérdeztük, mit gondol a helyzetről, de nem kaptunk túl sok segítséget (ez amúgy nem meglepő, lásd a következő bejegyzést). Haboztam, hogy hívjam-e a tűzoltókat. Végül elhalasztottam a döntést reggeli utánra. Jól tettem; félórával később az ablakból láttuk, hogy valaki járkál a telken és elaludt a tűz. Vélhetően tehát ő gyújtotta, és nem díjazta volna, ha ráküldjük a hatóságot.

Hazafelé meg akartuk nézni a röjtökmuzsaji vízimalmot. A panzió tulajdonosa ugyan erről nem tudott semmit, de a röjtökmuzsaji kastélyt ajánlotta látványosságként. A kastély oldalbejárata zárva volt, de a főbejáratnál épp akkor hajtott be egy autó, így nemcsak rácson keresztül láttuk. Bemenni azonban zártkörű rendezvény miatt nem tudtunk, sőt mikor elővettem a fényképezőgépemet, még a kapu is elkezdett bezáródni. Vízimalmot viszont nem találtunk, ezért megkérdeztünk egy helybélit. Ő mondta el, hogy rossz helyen fordultunk le a műútról. Visszamentünk és kerültünk egyet (bár légvonalban párszáz méter lett volna). Itt már rendesen kitáblázták a vízimalmot, bár nem mindenhol egyértelműen. Andrást nem érdekelte a malom, inkább felült a hintára a közeli játszótéren. Ő járt jól, ugyanis a hosszan keresett malmot zárva találtuk…