Pardon, ez a farkam volt!

Úgy tűnik, bizonyos emberek számára egy állat hosszú farka teszi azt ijesztővé; nagyanyám állítólag ezért félt az egértől. Én ezt sosem értettem; a magam részéről egyáltalán nem zavar, ha átugrál előttem egy patkánykenguru, sőt kifejezetten örülök neki. A lépcsőn álló lányka viszont nem így érezhetett, mert hatalmasat sikított.

Mondjuk jó kérdés, hogy aki fél a patkánykengurutól, miért megy be az Ausztrália-házba. Lehet, hogy azért, mert a magyar átlaglakosság nincs feltétlenül képben az ausztrál állatok farokjellemzőivel. Pár perccel az említett eset után épp az erszényes nyestekkel próbáltuk kitalálni, hogyan barátkozhatnánk egymással üvegfalú ketrecük ellenére (ebben láthatóan ők éppolyan motiváltak voltak, mint én), amikor bejött egy nagymama két unokájával. Az egyik unoka undorral nézte pöttyös barátaimat.
-Fúj, patkányok!
A nagymama felháborodva javította ki:
-Dehogyis, ez a vombat!
Döbbenten pillantottam a másik ketrec sarkában ücsörgő Rollyra, aki azonban csak unott fejjel ásított egyet. Nyilván már megszokta, hogy hiába híresség, mégsem ismerik fel.

Tévedés lenne azt hinni persze, hogy csak az emberek kerülhetnek tévedésbe farkakat illetően. Két kuszkusz például vitába keveredett, mert egyikük kaját keresve véletlenül a másik farkába harapott bele. Ez felidézte egy korábbi emlékemet, amely azt is illusztrálja, hogy nemcsak az ausztrál állatoknál kavarhat bele a farkuk: