orientálódás

Tenerifén elég helyismeretet szereztünk már ahhoz, hogy másnak is feltünjön, így többen használtak minket orientációs pontként. A Teidére menet például épp nem találtam az ösvényt a lávasziklák között. Kétségbeesetten körbenézve, valamivel mögöttem azt a fiatal párt pillantottam meg, akikkel a menedékházban együtt ebédeltünk.
- Nem láttátok az ösvényt?- kiáltottam hátra nekik.
- Ja, mi azt hittük, te tudod, hol van!

Hasonló helyzetekbe keveredtünk a Masca-völgyben, ahol többen is utánunk jöttek mindenféle zsákutcákba. Visszaútban másfajta feladattal szembesültünk: a völgyön akkor lefelé tartó turisták úton-útfélen megállítottak minket és kérdezgették, messze van-e még a part. Mivel a magas sziklák mögött a GPS-em nem vette a műholdjelet, csak időtartamot tudtam nekik mondani. Az egyik csapat teljesen megrettent attól a hírtől, hogy még 50 percet kell gyalogolniuk lefelé. Utólag eszembe jutott: hozzá kellett volna tennem, hogy ebből vonjuk le azt az időt, amíg útba igazítjuk a szembejövőket...

Nemcsak a turistautakon kellett kisegítenünk másokat. Egyik este a szállásra érkezve az étkezőben egy újonnan érkezett úriembert láttunk a laptopja előtt, a konyha tűzhelyén pedig egy kis lábos rotyogott, benne olyan kicsi krumplikkal, hogy először tojásnak néztem őket. Feltettük a lecsónkat és én elmentem zuhanyozni. Háromnegyed óra múlva tértem vissza az étkezőbe. A lecsó elkészült, de a krumplik továbbra is ott rotyogtak a tűzhelyen, a laptopos úriember meg az egyik lánnyal beszélgetett.
- Bocs, azok a krumplik nem a tieid? - kérdeztem tőle.
- Ó basszus, teljesen elfeledkeztem róluk! - kiáltott a fickó és rohant ki a konyhába.

A vélhetően szétfőtt minikrumplik még két nap múlva is ott hevertek a konyhapulton...