Patakból levesbe

Ahogy a hirtelen jött márciusi melegben elindultunk, eszembe jutott, hogy tavaly Tóniékkal is hóolvadáskor mentünk a Csóványosra, és úgy megáradtak a patakok, hogy lehetetlenség volt átkelni rajtuk, ráadásul mindez pont azon az útvonalon történt, amerre a mai túrán menni készültünk. Aggodalmaimat kifejtettem Gazsinak, aki kinevetett és megkérte barátaimat, csináljanak velem valamit, hogy ne legyek ilyen negatív. Ennek fényében némi kárörömmel figyeltem, ahogy már Nagybörzsöny után hiába kerestünk átkelőhelyet a megduzzadt patakon. Emil talált ugyan egy mohos, száraz fát, ami egyfajta csúszdaként feküdt ledőlve a patak fölött, Gazsi azonban lebeszélte.
- Tiszta moha lesz a nadrágod és nem lehet belőle kimosni.
- Engem nem zavar, zöld nadrágban vagyok – vont vállat Emil. Gazsi azonban úgy vélte, a más színű öltözéket viselőknek nem felel meg ez a megoldás, és tovább kutatott átkelőhely után az egyre dzsungelszerűbb és egyre kevésbé útszerű ösvényen.
- De biztos járható, ha itt megy a jelzés – reménykedett Ági, mire felvilágosítottam, hogy a jelzés már rég a túloldalon halad, mivel feltételezte, hogy útközben át tudtunk kelni. Az sem dobott a lelkesedésünkön, hogy a patakban megtaláltuk egy néhai vaddisznó maradványait; nem tudtuk eldönteni, hogy még a télen fagyott bele, vagy ő is megpróbált átjutni a túlsó partra. Odaátról kényelmes, jól járható javított talajút vigyorgott felénk.
- Az út keresztezni fogja a patakot, ott fel tudunk rá menni – adta fel a keresést Gazsi. Csakhogy az út kereszteződése előtt olyan meredek bozótos várt, hogy ahhoz képest még a patak is járható opciónak tűnt. Elindultunk visszafelé. Emil, aki időközben mégis átcsúszott a fatörzsön, a túloldalról figyelte, amint a patak egyes szakaszait mérlegeljük.
- Itt át tudnánk ugrani arra a kis szigetre – vélte Richard. – Csak aztán hogyan tovább?
Végül néhány magas és/vagy sportos ember átjutott, és egy természetes gátnál ők – elsősorban Emil és Hosszú Gábor – segítették át a többieket. Jóságukért megkapták méltó büntetésüket: én majdnem berántottam Emilt a vízbe (persze véletlenül), Hosszú Gábor pedig egyik lábával bele is lépett a patakba, miközben egy túratársnak próbált segíteni. Viszont hatékonyságukat mutatja, hogy senki más nem lett vizes.
Mikor már mindenki a túlparton volt és elindultunk, Emil odafordult Gazsihoz:
- És azt a kedves öreget otthagytuk?
Gazsi egy pillanatra elgondolkozott, csak aztán esett le neki, hogy szívatják. Természetesen elégtételt akart venni.
- Feri! Az Emil öregnek nevezett!
- Szó sincs róla – védtem meg Emilt. – Ő név nélkül beszélt egy kedves öregről. Az már rólad szól, hogy erről rögtön a Feri jutott eszedbe.
- Igen, a „kedves” szó miatt gondoltam, hogy csak ő lehet – próbálta magát megvédeni Gazsi, de elég ügyetlenül.

Az első patakátkelést számos további követte, így ahhoz képest, hogy Gazsi hosszú pihenőket tervezett, még rövidek mellett is jelentős késésben voltunk. A Fekete-réten ezért – miközben Ági Dianás cukorkákkal tartotta bennünk a lelket – arra jutott, hogy valóban újratervezzük a túrát. Az első ötlete az volt, hogy menjünk le Kemencére, ám ott is van patakátkelés, ráadásul a közlekedés is igen érdekes. Végül abban maradtunk, hogy a Csóványosról Királyrét felé megyünk le, mert ott némi ereszkedő után (amiben nincs patakátkelés) leérünk a részben aszfaltozott kerékpárútra. Előbb azonban még meg kellett mászni a hegyet, ami a mély hóban, patakátkelések után fáradtan nem volt egyszerű feladat. Én közben furcsa lábnyomokat találtam a hóban, és Hosszú Gáborral azt találgattuk, farkas vagy borz lehetett-e (mondjuk nem igazán értem, mit keresne egy borz a Csóványos oldalában). Végre felértünk, és valamivel utánunk Gazsi és Nimka is befutott. Ekkor derült ki, hogy Gazsi felvásárolta egy nagyobb közért teljes Daimos Milka-készletét. Miután ennek nagy részét elpusztítottuk és elindultunk lefelé, Ági megkérdezte:
- Megtaláltátok a Dianás cukorkákat, amiket otthagytam nektek?
- Nem, de nem is kerestük, mert nem tudtuk, hogy hagytál.
- Ott hagytam őket a hóban! Most elpazaroltam egy csomó cukorkát!

A lemenetelben valóban nem volt patakátkelés, viszont mikor már naplemente környékén leértünk a bringaútra, azt láttuk, hogy azt jelentős álló- és helyenként folyóvizek borítják.
- Hol van az aszfalt? – csodálkozott Richard. – Gazsi aszfaltot ígért.
- Ez az – feleltem tömören. Tominak más okozott problémát.
- Hol vannak most azok a kövek, amik nyáron dobálták a biciklimet, amikor erre kerekeztem??

A bringaút szélén, majd az előbukkanó aszfalton bandukolva már sötétedés után értünk le Királyrétre. Reméltük, hogy a büfében el tudjuk tölteni a buszindulásig hátralevő időt egy tányér forró leves társaságában, de a büfé már zárva volt, noha az előttünk érkezett utolsó vendégek még bent ültek.
- Bosszúból pisiljük le a ház oldalát! – javasolta Ági, akit hozzám hasonlóan nemcsak az ennivaló motivált. Én valóban hátra is mentem, ahol a személyzet már nem láthatott rám. A kutya ugatása nem zavart, de amikor felgyulladtak a lámpák, gyorsan befejeztem tevékenységemet és visszamentem.
- Most én így hogy fogok pisilni? – méltatlankodott Ági.
Valahogy megoldotta, majd leült a keskeny járdaszegélyre pihenni, amíg a busz megérkezik. Tomi is ülőhelyet keresett, és felfedezett az út túloldalán egy kidőlt fatörzset, amelynek egyik végében Nimka már elhelyezkedett.
- Odanézzetek, Nimka milyen jó ülőhelyet talált! – kiáltotta és elindult, hogy csatlakozzon hozzá. Hamarosan elégedetlenül tért vissza.
- Az a fatörzs valamiért vizes.
- Hát tudod, az Áginak már nem sikerült a ház mögött pisilnie, és hát valahol muszáj volt… – magyaráztam.

Olyan későn értünk le Kismarosra, hogy már nem járt a zónázó, negyven percünk volt a következő vonatig. Ezért beültünk egy vendéglátóipari egységbe, amely a kiírás szerint leveseket is árult. Gazsi azonban óvatos volt.
- Nyolc óra tízkor nekünk el kell indulnunk a vonathoz, van-e értelme levest rendelnünk? – fordult a pultoshoz.
- Persze, gyorsan elkészülnek – felelte ő, amin felbuzdulva egy csomóan rendeltek levest, Hosszú Gábor teát, én pedig forralt bort. Már az is gyanúra adhatott volna okot, hogy utóbbi két termék is majdnem tíz perc múlva érkezett meg, tűzforrón. Levesek egyelőre sehol.
- Nem fogjuk tudni megenni! – aggódott Ági. – Ha fél percen belül nem hozzák ki, én visszamondom a rendelést – ezt legalább háromszor megismételte, de a levese ennek ellenére nem érkezett meg.
Az első levesek nyolc körül kerültek az asztalra, és kiderült, hogy hatalmas adagokról van szó. Ági bablevese valamikor nyolc óra ötkor érkezett meg. A levesfogyasztók tehát nyelvüket leégetve habzsolták be a vacsorát, kivéve azt a pár bölcs embert, akik ételhordóban hozták a túrakaját és most a kiürült edényt megtöltötték levessel. Ezzel megvolt kétnapi kajájuk.