Tejszínhabos csokitorta meggyfröccsel

A sáros talajra előző este frissen esett hó csillogó bevonatot képezett a felszínen.
- Gyönyörű! – lelkendezett Richard. – Mint a csokitorta tejszínhabbal!
A tejszínhabos csokitortát azonban nem túrázásra találták ki. Erről Attila is megbizonyosodott, amikor egy lefelé kígyózó szerpentin egyik kanyarjában elcsúszott és a földre ült.
- Attila, neked amúgy vannak túrabotjaid – emlékeztettem, mert én már elővettem a sajátjaimat a lejtő tetején. Attila engedelmesen levette hátizsákjáról a botokat és elkezdte kicsavarni őket. Sajnos Attilánál ez is, mint majdnem minden, hosszú időt vett igénybe, amit Richard már nem bírt kivárni. Pedig tudta, hogy kockáztat: csak oda léphetett, ahol Attila az előbb elvágódott, mert az út többi részét maga Attila foglalta el.
- Kéred az egyik botomat? – ajánlottam fel, de Richard megpróbálta anélkül. Meg is lett az eredménye: ugyanúgy fenékre esett, mint az előbb Attila. Ő viszont legalább továbbment a kanyarból utána, így utolsóként én is megpróbálkozhattam. Reméltem, hogy a túrabotjaim megtartanak, de előttem már ketten megcsúsztak ugyanott: én sem maradhattam ki a sorból.

A forráshoz leérve kis esőházat találtunk (most inkább hóház), az asztal közepén egy dobozzal, ami mindenféle műanyag játékokat tartalmazott. Valószínűleg geoláda lehetett valaha, de utolsó megtalálója elfelejtette ismét elrejteni. Ezen kívül, egészen meglepő módon, két vaskos autókatalógust is találtunk: az egyiket az asztalon, a másikat a lécek közé dugva. Tóni csak órákkal később jött rá a megfejtésre: mivel ő épp autóvásárlásra készül, ez a két könyv égi jel volt. Sajnos nem fektetett időt abba, hogy tüzetesen átnézze őket.

A sáros úton, frissen hullott havon az átlagos ösvényeken is óvatosan kellett közlekedni, a Remete-barlang tehát optimista úticélnak tűnt, de megpróbáltuk. Örömmel láttuk, hogy a hegyoldalban már ment előttünk két gyalogos és egy vaddisznó (sejtéseink szerint nem ugyanakkor). Követtük a nyomaikat, de egy idő után gyanúsan nem láttunk jelzést. A GPS alapján megállapítottuk, hogy a jelzett út jelentősen alattunk halad, így lecsúszkáltunk a hegyoldalon. Valamivel később hangokat hallottunk fentről, akik azt tárgyalták, hogy rosszfelé mennek, majd levergődött az útra a két ember, akiknek a nyomait követtük. A vaddisznó sorsáról nem tudunk.

A barlang előtti lejtős szakasz különösen nehéz terepnek bizonyult. Én a túrabotjaimmal még csak elvoltam valahogy, de a bot nélkül közlekedő Tóni egyik fától a másikig csúszott, és közben valami olyan dalt énekelgetett magában, hogy néha megbán dolgokat az ember.

A barlangnál belefért volna egy hosszabb pihenő, de sajnos mások is ezt a célpontot nézték ki maguknak. Olyan tömeg volt, mint egy budapesti plázában, így letettem arról a tervemről, hogy félrehúzódva levegyem a nadrágom alól az aláöltözetet. Mikor egy másik társaság szedelőzködni kezdett, Tóni azt javasolta, hogy induljunk el gyorsan, nehogy elénk kerüljenek és lelassítsanak minket. Így is meg kellett kerülnünk pár embert, de utána egész jól tudtunk haladni – legalábbis a csapatunk eleje. Attila szokás szerint lemaradt és már a következő társaság után ballagott. Minden elágazásnál Tóni dilemmába került: megvárjuk Attilát és ezzel kockáztassuk, hogy mások beérnek minket, vagy hagyjuk, hogy esetleg rossz irányba menjen? Ez különösen a sárga jelzéshez érkezve merült fel problémaként, hiszen itt a többség Nagymaros felé szokott lecsorogni, mi viszont visszafelé, Zebegénynek terveztünk menni. Áthidaló megoldásként elindultunk egy kicsit felfelé az úton és vártunk. Lentről a barlang jelzésről hangok hallatszottak.
- Mindjárt beérnek az üldözőink! – aggodalmaskodtam. Tóni végül lekiáltott a fák közé:
- Attila, vágd át a kanyart és a sárgán fordulj balra!

„Üldözőink” szerencsére Nagymaros irányába mentek, így a hátralevő szakaszon csak egy-két párossal és egy sífutóval találkoztunk (ez utóbbinak Tóni csúnya módon összetaposta a nyomát). Zebegénybe leérve a kiszemelt cukrászdát ugyan zárva találtuk, mellette viszont egy étterem mindenféle finomságokat kínált, köztük házi meggyfröccsöt. Ez utóbbi nemcsak nagyon finom volt, de pohár helyett üvegből készült szörpösüvegben hozták ki, szívószállal.
Olyan érdekes alakja van ennek az üvegnek – vizsgálgatta Richard. – Mint egy női test vagy egy férfi testrész.
Engem egy telt alakú nőre emlékeztet – mondta szakértően Sanyi.
Vagy az, vagy egy férfi testrész.
Milyen testrészre gondolsz? – érdeklődtem, mire Richard zavarba jött és a plafon dekorációjáról kezdett beszélni.
Már rég másról folyt a szó, amikor Richard váratlanul felkiáltott:
- De hát nézzétek, tényleg úgy néz ki, mint egy fasz!