2018. június 19., kedd

A savanyúkáposzta, a vészmadár és az őrülten vezető autóstoppos, valamint medvék minden mennyiségben

Már induláskor észrevettem, hogy Richard vászonszatyrainak egyike nedves. Figyelmeztettem, mire kutatni kezdett, mi okozhatta ezt. A gyanú a savanyúkáposztára terelődött, aminek ellenőrizte a dobozát, megállapította, hogy nem zár teljesen, majd ennek ellenére betette a csomagtartóba. Nem kellett volna: az első megállónál kiderült, hogy a doboz tovább eresztett, és a káposztalé a csomagtartó kárpitjába is beleitta magát.
- Pedig a káposztalevet meg akartam inni! – szomorkodott Richard. Gergőt mint az autó tulajdonosát egészen más zavarta a történetben:
- Most az egész csomagtartó savanyú káposzta-szagú lesz. Utálom a savanyú káposztát. Egyébként is, ki az, aki pont Szlovákiába visz savanyú káposztát??

Hamar kiderült, hogy ez nem Gergő napja. Egyrészt a donovaly étteremben, ahol megálltunk vacsorázni, a helybeli cigányzenészek műsorát is kénytelenek voltunk végighallgatni, a szálláson a túraterv kihirdetésekor pedig Tóni vészmadárkodásával kellett szembenéznie.
- Holnap 7-kor indulunk, hogy elérjük a 7.30-as siklót Ótátrafüreden…
- 7 órakor nem elég indulni – vitatkozott Tóni. – Kilométeres sorok állnak majd a pénztárnál, és előtte még a parkolást is ki kell fizetni, ami hosszú és bonyolult. Egyébként is, én nem fogok autóval menni. 2 kilométer Ótátrafüred! Felgyalogolok vagy felmegyek a villamossal.
- A villamossal ugyanakkor érsz oda – mutatott rá Gergő.
- Nem baj, én akkor se megyek kocsival.
Tóni persze csak addig nem akart kocsival menni, amíg neki kellett volna vezetnie; amint valaki felajánlotta, hogy elviszi őket, rögtön letett a villamosozásról. Azt viszont továbbra is állította, hogy a 7 órás indulás egyrészt nem fog megvalósulni, mert úgyis lesz, aki nem készül el időben, másrészt a kilométeres sorok miatt amíg mindenki jegyet vesz, elmegy előttünk a sikló. Gergő azonban tartotta magát a túratervhez.

Másnap Tóni jóslatával ellentétben majdnem minden autó elindult 7-kor; csak Ferit láttuk, amint valamiért még visszamegy a házba. A lenti parkolóban alig voltak; leparkoltunk és vártuk Feriéket, de csak nem jöttek. 10 perc várakozás után elindultunk fölfelé, hogy legalább a jegyünk meglegyen. Ott kiderült, hogy Feriék a fönti parkolóban már várnak minket; ennek a parkolónak a létezéséről Tóni nem is tudott. A pénztárnál senki nem állt rajtunk és két csávókán kívül, akik jégcsákányukat éles felével fölfelé kötötték fel a hátizsákjukra, így mindenki tisztes távolságot tartott tőlük. Az időnkbe belefért, Feriék ugyanis még látták elmenni a fél 8-as siklót.
Tóni odalépett Gergőhöz:
- Bocsánatot kérek a tegnapi vészmadárkodásért. Belátom, tévedtem.
- Hát mondjuk tény, hogy nem értük el a siklót – jegyezte meg Gergő. Tóni összefoglalta a helyzetet:
- Semmiben nem volt igazam, de a siklót nem értük el… Többet nem vészmadárkodom. Máskor nem szoktam ennyire összevissza beszélni, csak ha iszom, de olyankor okos vagyok.
- Hogy én mióta várok rá, hogy a Tóni okos legyen! – jegyeztem meg. – Nem tudtam, hogy ez a módszer…

Nemcsak a sikló lekésésének volt köszönhető, hogy a tervezettnél több órával később értünk le Nova Lesnára. A villamos éppen elment, a következő 50 perc múlva volt esedékes, ezért azok, akik még nem vacsoráztak, éttermet kerestek. Nova Lesna elég kísértetvárosnak tűnt, még a googlemaps is csak egyetlen éttermet talált egy szállodában. Ott a pincér közölte, hogy aznap grillezés van, úgyhogy egy órán belül nincs kaja. A többség rezignáltan beült vacsorázni, páran azonban úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk, mert akkor is egy órával előbb visszaérünk, mint a többiek. Sőt talán hamarabb is, mert Balázs kiállt stoppolni, hogy visszajusson az autójához és visszajöjjön értünk. A biztonság kedvéért Zsolt azért megnézte a villamosmegállót, és azzal tért vissza, hogy jegypénztár nincs, viszont szlovákul ki van írva, hogy kell jegyet venni. Richard, aki rádiójátékokból és giccses popszámokból már egy ideje tanul szlovákul, elolvasta és kiderítette, hogy sms-ben kell jegyet venni. Ezt ki akarta próbálni, ezért úgy döntött, mindenképpen villamossal megy; ez azért is hasznos volt, mert öten nem fértünk volna be Balázs mellé, aki időközben kapott stoppot és elhúzott Ótátrafüred irányába. Ezután viszont aggasztóan sokáig nem tért vissza, pedig az út alig pár percbe telt volna. Már felkészültünk lélekben, hogy megvárjuk a villamost, amikor végre megjelent Balázs és elmesélte, mi történt.
- Egy fiatal lengyel pár vett föl, nagyon jó fejek voltak. Kitettek Ótátrafüreden és továbbmentek, én meg akkor vettem észre, hogy a túrabotjaim a kocsijukban maradtak. Szerencsére mondták, hogy Poprád felé mennek. Bepattantam a kocsiba, imádkoztam, hogy ne jöjjön rendőr, és 160-nal száguldottam a poprádi úton, közben megelőztem néhány kocsit. Szerencsére utolértem őket, rájuk villogtam és megálltak.
Végül sikerült Richardék előtt hazaérnünk, viszont ők olcsón megúszták, mivel a külföldi telefonról küldött sms-t a rendszer nem fogadta el, kalauzzal viszont nem találkoztak.

A másnapi túra Javorina közelében indult. Először egy szimpatikus patakvölgyön túráztunk végig, ahol az egyik híd előtt a következő feliratra lettünk figyelmesek:
„A híd után Ön egy fából faragott medvét fog látni.”
Nyilván el akarták kerülni, hogy a szobrot valamelyik turista igazinak nézze és bepánikoljon. Csak annyi volt a probléma, hogy a híd túloldalán nem egy, hanem két (amúgy nem túl élethű) medveszobor várt minket. Ha tehát valaki egy darab famedvére számít, még mindig előfordulhat, hogy a másodikat élőnek hiszi.

Pár óra múlva leereszkedtünk a Zöld-tavi turistaházhoz. Mivel eléggé szétszakadt a csapat, nem volt könnyű megállapítani, hogy hiányzik-e valaki, de Balázsnak feltűnt, hogy sehol sem találja a Copfost.
- Én az előbb láttam – bizonygatta Roland. Egy telefonhívásból viszont kiderült, hogy a Copfos eltévedt; Tóniéktól kért útbaigazítást egy kereszteződésnél, akik meg is mondták, hogy forduljon jobbra, csak azt nem, hogy utána ki kell térni a piroson. Így a Copfos telefonos távnavigációval folytatta az utat, és – mint utóbb kiderült – parázott, hogy megeszik a medvék, Balázs meg megfenyegette Tóniékat, hogy nekik kell majd lehozniuk, ha elvész. Azért bízhatott párja tájékozódási képességeiben, mert nem sürgette az indulást. Gergő döntött úgy négy óra körül, hogy szedjük össze magunkat, ezért bementem az étterembe szólni azoknak, akik ott ültek le. Roland az egyik padon feküdt és aludt. Finoman keltegetni kezdtem, mire félálomban megszólalt:
- De én tényleg láttam a Copfost!

Már a túra utolsó szakaszán jártunk, amikor Tominak eszébe jutott, hogy felhívja az anyukáját.
- Nem, anyu, minden rendben. Teljesen biztonságos a hely, nem esett semmi bajom.
- A medvetámadást is mondd el – szóltam közbe, remélve, hogy behallatszik a telefonba. Tóni vette a lapot.
- Igen, meséld el, hogy megharapott a medve!
Tomi anyukája nem hallotta a poénjainkat, de Tomi tolmácsolta őket a telefonba, majd nekünk a választ:
- Anyu üzeni, hogy csak kerüljetek a kezei közé!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése