Macskabába és medencés mirelitparti

Már érkezésünkkor megpillantottam a kis fehér cicát, aki láthatóan belül további cicákat tartalmazott. Kedvem lett volna rögtön megszelídíteni, de szállásadónk, Klári., hosszasan ecsetelte a szobák tulajdonságait, és udvariatlanság lett volna otthagyni. Amint befejezte (nem volt a világ legszűkszavúbb embere), rögtön becserkésztem a macskát. Nem kellett sokat győzködni, hamarosan már közeli barátságban voltunk. A kisállat amúgy is vendégszeretőnek bizonyult: nem sokkal később láttam, hogy Kristófnak úgy kell kitessékelnie az apartmanjukból.

Este a nyitott bárban ültünk az asztal körül, Klári pedig barátnőjével a másiknál. Egyszer csak E. felkiáltott:
- Hát ilyet még életemben nem láttam! – és a szemközti széken fekvő cicára mutatott. Első gondolatom az volt, hogy hát ezen nincs semmi meglepő, a macskák mindig oda fekszenek, ahol semmikeresnivalójuk. Ám ekkor megláttam: a cica fehér lábai közül egy icipici fehér fejecske bukkant elő. Megkezdődött a szülés!
- Ez tök meglepő, általában eldugottabb helyeken szokták csinálni – jegyeztem meg. Kristóf a homlokára ütött.
- Ezért akart bejönni az apartmanunkba! Bebújt a kanapé mögé, szerintem ott akarta megszülni őket.
Az első pici cica után jött a második. A harmadikkal azonban kevésbé mentek simán a dolgok. Ugyanis a szék pereme felé nyomódott ki, félig már le is lógott, félő volt, hogy leesik és összezúzza magát. Klári és barátnője sápítoztak, nekem azonban rögtön bevillant, ahogyan Tita 14 éve megmentette az újszülött Mucatot. A szék mellé guggoltam és tenyeremet a picike alá tettem. Az beleérkezve felnyiffantott, Fehérke pedig rögtön felkapta a fejét. Rátettem a csupasz kis jószágot, az pedig rögtön talált magának egy csecsbimbót és szopni kezdett.
- Úristen, én ezt nem mertem volna! – ismételgette Klári; onnantól én voltam a nap hőse, és egyszerűen csak szülésznőnek hívott. Megölelt és meghívott egy Bacardi-kólára is, bár utána mesélték, hogy nála a „meghívás” nem feltétlenül jelenti azt, hogy a ház állja a cechet.

Trixi szerencsére „véletlenül” hozott egy üveg pezsgőt, amit így elfogyaszthattunk a kiscicák egészségére. Közben azonban engem ismét hívott a kötelesség.
- Hol a bábaasszony? – kiabálta Klári. Abban kellett a segítségem, hogy a cica-szülőszobát biztonságosabb helyre tegyük. Megfogtuk az üléspárna két oldalát és az egészet leemeltük a földre terített vastag pokrócra. A cicamama nem zavartatta magát, ugyanis ekkor kezdett kijönni egy negyedik kicsi. Ővele valamivel több gond volt, ezért Fehérke félrevonult és őt tisztogatta, míg a három nyifogó kis egérke ott maradt egy kupacban. Egy darabig nem léptünk közbe, de mikor úgy éreztük, már túl sokáig maradtak egyedül, óvatosan megfogtuk és a mamájuk mellé tettük őket. Az magától értetődően fogadta be őket újra. Szülés közben folyamatosan dorombolt.
- Még sosem láttam kiscicákat megszületni – ismertem be.
- Tényleg? – csodálkozott Veri. – Nekem egyszer az ágyamon születtek. – Elgondolkodott. – De hülye vagyok, azok kiskutyák voltak.

Dávid közben ismét bedobta azt az ötletét, hogy ha már van medence, mártózzunk meg; ő már délután egyszer lehűtötte magát benne a hosszú kerékpározás után. Páran becsatlakoztunk és átvedlettünk fürdőruhára.
- Ez hidegebb, mint délután volt! – állapította meg Dávid, mikor beletette a kezét.
- Hát azóta volt némi eső, meg besötétedett.
Persze ha már bevállaltuk, nem hátráltunk meg. Én gyorsan leúsztam két hosszt és kijöttem, de a többiek bent ácsorogtak a derekukig érő vízben (pedig mozgás nélkül szerintem sokkal rosszabb lehetett), aztán kitaláltak egy olyan játékot, hogy Viki bedob a partról egy tízforintost, nekik pedig a lábujjaikkal kell kiszedni. Ezt már nem vártam végig, inkább bementem felöltözni. Mikor kijöttem, éppen Kristófot szívatták, hogy úgy persze könnyű, ha csak derékig áll a vízben.
- Bazmeg bazmeg bazmeg! – mantrázta Kristóf, miközben nyakig merült a medencébe.

Kláriról időközben sokminden kiderült, mert elmesélte az életét, meg amúgy is kellő mennyiségű alkoholt ivott. (Nekem elmagyarázta: azért a medencére néz a bár, hogy ha anyuka és apuka a beszámíthatatlanságig bebasznak, akkor ő szemmel tudja tartani a gyerekeket. Mondjuk nekem nem volt világos, miért kell valakinek családi vakáció során a beszámíthatatlanságig bebaszni – bár igaz, nincs gyerekem – de egy idő után úgy véltem, nem Klári lenne az ideális felvigyázó, akire ilyenkor a porontyokat rábíznám.) Mindeközben felháborodottan mesélte, hogy egy internetes oldalon a szállásértékelésbe valaki azt írta: ő már délután kettőkor részeg volt.
- Pedig én sosem iszom egy kortyot se! – tiltakozott, előtte a tele pohárral.
Éjfélkor mentem aludni; mint megtudtam, utána némi feszültség keletkezett abból, hogy mindenáron Klári akarta megválasztani a zene stílusát és hangerejét, mire társaságunk tagjai jogosan érveltek azzal, hogy elvileg ők a vendégek. Ádám odáig ment, hogy közölte: akkor ő nem fizet, Klári meg rávágta, hogy akkor nem kell a pénze. (Másnap mondtam Ádámnak, hogy esetleg fogja szaván Klárit és olcsón megúszta a nyaralást.) Ráadásul a beszámolók szerint vegyesen kínálta őket mindenféle italokkal, és akik elfogadták, azoknál másnap reggelre súlyos mellékhatások keletkeztek. Kristóf (aki viszonylag jó állapotúnak tűnt) délelőtt kilenc körül döbbenten hallotta, hogy én már túl vagyok a reggeli futáson.
- Te nem is ittál tegnap?
- Dehogynem. A welcome pálinkát – pontosabban a felét, mert szerintem szar volt – meg a Bacardi-kólát, ami szintén szar volt, meg fröccsöt – feleltem, nagyvonalúan megfeledkezve a pohár pezsgőről.
- És így el tudtál menni futni?

Csekkoltuk a nemzetközi macskahelyzetet: Fehérke ott feküdt a pokrócon, a babák a csecsbimbóin lógtak. Csak arra kellett vigyázni, hogy ha Fehérkét simogattuk, a hátára hengeredett, a kicsik meg lecsúsztak. Őket is végigsimogattam, hogy elősegítsem az inprintinget (egy szakkönyv szerint ha három hetes korukig ember kezébe kerülnek, szelídíthetők lesznek).
- Hihetetlen, hogy egy macskában elfért hét kiscica – jegyezte meg Kristóf.
- Szerintem csak hatan vannak.


A kismacskák számát illetően továbbra sem volt egyetértés, ugyanis mikor Fehérke röviden felkelt reggelizni, lefotóztam őket és föltettem a képet a cicás facebook-csoportba, ők viszont ötöt számoltak. Vasárnapra azonban kialakult a hivatalos álláspont, hogy hatan vannak, ugyanis amint hazaértem (amúgy cicás ismerősöktől), Viki messenger-üzenete fogadott: "Elhoztuk a kiscicákat". Mivel se Klári, se a szomszédok nem maradtak lent a Balatonon, társaságunk egész hétvégére maradó tagjai nem akarták a kiscicákat otthagyni. Felnyalábolták hát a pokrócot, Kristóf megfogta a vadul karmoló-harapó cicamamát, beszálltak a kocsiba és az egész családot elhozták Pestre, miközben Kristóf komoly harci sérüléseket szenvedett. Szerencsére hamar került egy kedves lány, aki ideiglenesen befogadta az egész kis családot, és örökbefogadónak is többen jelentkeztek. Mivel egyikük Kristóf volt, megkérdeztem, ő melyik cicát választotta.
- Én a cicamamára pályázom - felelte. - A hazaúton már olyan jól összebarátkoztunk.