Prága állatkái

Hát ott vannak elsősorban a hattyúk. Ők ugye mindenhol úszkálnak a Moldván, de van egy rész, ahol közvetlen közelből találkozni lehet velük, mert a sétaút levisz közvetlenül a folyópartra. Valamiért trendivé vált, hogy esküvő előtt a fiatal párok itt fotózkodnak. Nem feltétlenül látom ennek értelmét, mert egyrészt a hattyú elég agresszív madár, másrészt a folyópart elég sáros. Úgyhogy az arra járók kedvelt szórakozása azt figyelni, amint a menyasszonyok hosszú szoknyájukat felemelve menekülnek a madarak elől.



Egy egészen más madárral találkoztam egyik kedvenc prágai helyemen, Vysehradon: egy hatalmas fekete hollóval, aki valamiért egy szűk kőfülkében ült és kritikus szemmel figyelte az arrajárókat. A kőfülke tetejét leszedhető háló borította, így remélem, lakóját időnként kiengedik. Mindenesetre nem mertem lefotózni - amilyen intelligens, még beperelt volna a személyiségi jogai megsértéséért.

Julival és Istvánnal a Moldva-parton sétálgattunk, és azt találhattuk, vajon mik azok a ferde gerendák, amik egy gátszerűségnek támaszkodva gyakorlatilag elzárják a folyó egyik kis öblét. Ahogy bámultuk a gerendákat, egyszercsak mozgást vettünk észre a tövüknél: nagyméretű szőrös rágcsálónak tűnő állatok bukkantak elő sorra a vízből. Arra jutottunk, hogy hódok, és amit látunk, egy mesterséges hódvár (mondjuk nem tudom, erre mi szükség lenne, a hódok valószínűleg jobbat tudnak építeni, mint mi). Csak már hazaérkezésünk után, mikor Juli feltette a hódos képeket, jutott eszembe utánanézni, hogyhogy Prágában így elvannak a hódok, amikor az Eupolisz hódnéző túráján halálos csendben kell lenni és még Persillel (vagy más illatos mosószerrel) mosott pulcsit se szabad fölvenni, mert a hód észreveszi és elhúz a francba. A google segítségével megtaláltam a választ: amiket láttunk, nem hódok voltak, hanem nutriák. Mivel őket invazív fajnak tekintik és tulajdonképpen csökkenteni szeretnék a számukat, valószínűleg nem nekik tették oda a ferde farönköket, de ők mindenesetre jól elvannak velük.



Természetesen nem hagyhattam ki a prágai Cat Cafét (Kavárna Kočičí); Gyuri útmutatásának köszönhetően könnyen eltaláltam oda. (Vicces módon épp aznap ő is egy Cat Caféban volt, csak Brnoban, úgyhogy messengeren küldözgettük egymásnak a macskákat.) Ez azon Cat Cafék közé tartozik, ahol a macskák előnyt élveznek az emberekkel szemben. Az alagsori helyiségben tilos hangoskodni, hogy ne zavarjuk meg az állatkákat, a lépcsőnél pedig figyelmeztető tábla jelzi, hogy itt kinek kell a lába elé néznie:



Első látogatásomkor az ablaknál foglaltam helyet, és hamarosan asztaltársaságom akadt egy csodaszép ezüstcirmos személyében. A legnagyobb lelki nyugalommal leült a szemközti székre, és szépen rendbehozta a toalettjét:


Ezután mellém ült az ablakba; nem kért ugyan simit, de hagyta, nézett ki az utcára, és közben vadul dagasztott és dorombolt. Nagyon meghatott a kedvessége (a pesti Cat Caféban egy cica se ült mellém ilyen hosszú időre), bár felfedezni véltem az okát: ugyanis mint kiderült, Lizzie-nek hívják, akárcsak a Sz<3ft örökbefogadott flamingóját, így lehet, hogy lelki rokonságot érzett velem. Mindenesetre szívembe zártam és megígértem neki, hogy mikor két hét múlva újra Prágában járok, ismét meglátogatom. Konferenciatolmácsolás idején az embernek ritkán van ideje macskakávézókba járni - kivéve, ha a magyar résztvevők egy idő után besokallnak és közlik, hogy a délutáni második blokk már nem érdekli őket. Persze első utam a Kavárna Kočičíba vezetett. Sajnos azzal fogadtak, hogy minden asztal foglalt, de csalódásomat látva felajánlották: az ablak melletti asztalhoz (ahol a múltkor ültem) csak hattól jönnek, addig még van háromnegyed óra, üljek le nyugodtan. Meg is tettem, bár Ezüstke egyelőre a szekrény tetejéről nézett. Beszéltem hozzá, bár már elkönyveltem, hogy a múltkori élmény nem ismétlődik meg. Ám egy ponton Ezüstke leugrott, és ismét odatelepedett hozzám - először az asztalra, majd az ölembe. Bármi döbbenetes, ez a cica, aki két hét alatt többszáz emberrel találkozott, egyértelműen megismert.

Sajnos, amikor az ölemben ült, nem tudtam róla megfelelő képet készíteni - már csak azért sem, mert ugye folyamatosan simogatni kellett. Volt viszont a kávézóban egy középkorú nő, aki folyamatosan a cicákat fotózta. Megkérdezte, csinálhat-e képeket rólunk; láthatóan ő is érezte a különleges kapcsolatot köztünk. Megengedtem, ő pedig sorra készítette a képeket. Az egyiket megmutatta: természetesen csak a cica és a kezem látszott rajta, de igazán művészi kompozícióban. Adtam neki névjegyet, hogy küldjön képeket, de sajnos nem küldött, én pedig semmilyen elérhetőségét nem tudom, még a nevét se.

Ezüstke az ölemben ült, amíg csak meg nem érkezett a társaság az asztalomhoz, így mennem kellett. Nem tudom, mikor megyek legközelebb Prágába, de biztos, hogy őt ismét meglátogatom.