Az volt a terv, hogy a próba után mindannyian elmegyünk a Südtiroler Platzra, ahol Anna és Gábor fog várni minket, innen megy át Eszter és Tündi a másik tüntetésre (ugyanis a bécsi nőaktivisták olyan lelkesek, hogy két felvonulást is szerveztek nőnapra, és nekünk mindkettőn jelenésünk volt). Anna fél 2-kor várt minket a pályaudvar előtt a Mekinél, úgyhogy 1 óra körül elhagytuk a próbatermet és elindultunk az S-Bahnhoz. Esztert olykor be kellett várni, mert az új pasijával messengerezett és folyton megállt. Aztán az S-Bahnnál azért álltunk meg, hogy Tündi bemenjen szendvicset venni, Eszter meg közben rágyújtott. Már elszívta a cigijét, mire kijött Tündi egy ciabattával, enni kezdett és közben az Eszter mögötti füstölő szemetesre mutatott.
- Ez annyira tipikus Bécs! Az emberek nem oltják el a cigijüket, csak kidobják a szemetesbe. A múlt héten is kigyulladt egy szemetes a közelünkben.
- Nekem olyan cigim van, ami magától elalszik – közölte Eszter.
- Szerintem ezek is azt hitték, hogy nekik olyanjuk van, de nem – jegyeztem meg. Tündi tovább rágta a szendvicsét, én meg megállapítottam, hogy 1 óra 20 van.
- Lassan el kéne indulnunk. Vagy Tündi, te nem szeretsz menet közben enni?
- Ja, nekem mindegy, csak Eszter még dohányzik.
- Eszter már nem dohányzik – mondta Eszter, én meg nem tettem hozzá, hogy már rég nem teszi; Tündi a szemetesből jövő füstszagot érezte. Lementünk és persze orrunk előtt ment el az S-Bahn, a következővel meg pár percet késtünk.
- Itt több Meki is van ám – figyelmeztetett Eszter, ahogy jöttünk föl a mozgólépcsőn. – Lehet, hogy Anna egy másiknál vár.
- De csak egy nyílik a Südtiroler Platzra – feleltem. – Meg fogjuk találni.
Anna valóban ott ácsorgott a Meki előtt, és küldte a kétségbeesett üzeneteket, hogy hol vagyunk már.
- Nézz fel a telefonodból – írta neki javaslatképpen Eszter, mire Anna felnézett és tényleg meg is látott minket.
Miután minden szervezési dolgot megbeszéltünk, Eszter és Tündi elindultak a másik menet kezdőpontjához. Én egyáltalán nem bántam meg, hogy a nagyobb felvonuláson maradtam: kifejezetten kreatív táblákat vittek a résztvevők:
A két menet a Karlsplatzon futott össze, ahol hivatalosan fél 5-kor kezdődött a (víz nélküli) szökőkútban a táncos flashmob, amire a spanyol és német szöveg mellett magyart is gyakoroltunk. Mivel nem akartuk a spanyol ajkú társaságot azzal kínozni, hogy betanuljon egy teljes magyar dalt, a terv úgy szólt, hogy mi hárman megafonba kiabáljuk a szöveget és ők csak a refrénnél csatlakoznak. Viszont mikor mi megérkeztünk a Karlsplatzra, már majdnem fél 5 volt. Leszakadtam a menetről és siettem a szökőkúthoz, de ott sehol senki. Andrást se láttam, akinek videóznia kellett volna. Telefonon egyiküket se értem el.
Beletelt még tíz perc, mire a latin-amerikai kontingens is a szökőkúthoz ért. Szóltam a szervezőknek, hogy a magyarok még nincsenek itt, de nyilván nem lehetett a végtelenségig elhalasztani a kezdést, különben szétszállingózik a tömeg. Mit volt mit tenni: beálltam a táncba, aztán a német nyelvű résznél kiálltam. Ekkor pillantottam meg Tündit és Esztert a szökőkút szélén. Mint kiderült, az ő menetük még mindig nem érkezett meg, de ők előresiettek, hogy ideérjenek – na ez majdnem sikerült. Mint kiderült azonban, hiába érkeztek volna időben, nem volt ugyanis megafon. Az esélytelen volt, hogy hárman elég hangosak legyünk, úgyhogy elkönyveltük, hogy majd legközelebb. Időközben befutott András is, aki valamiért fél 5 helyett fél 7-es kezdésre emlékezett, viszont szerencsére korábban jött, sőt a táncot is felvette – persze hiába, hiszen mi nem voltunk benne.
A szökőkútban közben véget ért a performansz, de a résztvevőknek nem akaródzott elhagyni a terepet, túl jól érezték magukat; kört alkottak, ugráltak és a Bella Ciao-t énekelték. Közben hangos tülkölést hallottunk az út felől. Több mint félórás késéssel befutott a másik menet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése