Iroda a vízparton

A munkám egyik előnye, hogy bárhol csinálhatom, ahová magammal viszem a laptopomat. Ilyenkor nyáron például akár strandon is dolgozhatok: ha túlságosan melegem lesz, lehűthetem magam a vízben, segítségként pedig kedves állati asszisztensek is jelentkezhetnek. Ezeket persze meg kell válogatni: nem akarnék úgy járni, mint az a férfi, akinek egy német nudista strandon egy vaddisznó elvitte a laptopját. Wienerbergen viszont nincsenek vaddisznók, és úgy ítéltem meg, az ottani állatállomány (akikről Wienerberg állatkái című posztomban már írtam) megfelelően tiszteletben tartja a magántulajdont. Úgyhogy fölkerekedtem és a tó északi partján, a nádas mellett telepedtem le.

A nádasból hamarosan fura susogást hallottam, azután észrevettem, hogy egy madár lépdel a leveleken. Mikor kicsit kijjebb jött, krürr-krürr hangot hallatott, így - hála a korábbi bejegyzésben már említett tanösvény-táblának - rájöttem, hogy vízityúkkal van dolgom. Szürkébb volt, mint a szokásos fekete változat, ezért arra jutottam, hogy ő lehet a tojó. Kicsit bizalmatlanul méregetett, de lassan megszokott, és nyugodtan úszkálni kezdett a nádas előtt.


Én tovább dolgoztam, és közben azon tűnődtem, kiktől jöhet a nádasból az éles "típ-típ" hang. Hamarosan kiderült, vízityúk asszisztensem ugyanis kijött a szárazra, és - amit még sose láttam tőle - felborzolta a tollait.


Ekkor ismét susogni kezdett a nád, és a leveleken lépkedve előmászott egy kiskorú vízityúk (vízicsibe?), majd még egy. Még bolyhosak voltak a tollaik, és kicsit ijedten típogtak.


Viszont máris utánozták anyjukat a kajakeresésben. Persze követték is, úgyhogy hamarosan az egész család elhúzott tőlem jobbra, a szomszédos öböl felé. Ott további strandolók tanyáztak: a vízicsibék ezen kicsit bepánikoltak, megint ment a típ-típ, de anyjuk - aki, mint a Wienerberg vízityúkjai általában - megszokta az emberek közelségét, rendületlenül ment tovább. Kicsivel később a kis család visszatért az én öblömbe, és az egyik vízicsibe bemutatta, hogy már úszni is tud:


Ma a múltkori öblöm már foglalt volt, de a kicsit távolabbi másik öbölben is ígéretes típogást hallottam a nádasból. Ezek a csibék azonban nem mertek kijönni a nyílt vízre: a nádak között láttam őket, de biztonságosabbnak tartották ottmaradni. Viszont egy alkalommal, mikor úszásból jöttem vissza, pont szembetalálkoztam egy hím vízityúkkal (ez de hülyén hangzik, de hát nem nevezhetem vízikakasnak), aki pont a part előtt úszkált. Egy karnyújtásnyira húzott el előttem, kicsit krürrögött, de nem zavartatta magát.

Kicsivel később ismét susogást hallottam a nádból. Ezúttal egy patkány szaladt elő, és a part egy olyan pontjára szaladt, ahová ülésben nem láttam el. Ezért felálltam: a patki cipőgombszemeivel rám meredt egy darabig, aztán besurrant a túloldali nádasba. Hiába bizonygattam neki, hogy én szeretem a patkikat; azt gyanítom, kevésbé pozitív élményei vannak a strandolókkal, mint a vízityúkoknak.