Codyval leleveleztük, hogy melyik busszal megyünk. Én persze hamarabb beértem a buszállomásra, még alig egy-két ember lézengett a platformon, úgyhogy bementem olvasni. Mire ismét kiértem, már hatalmas tömeg várakozott: télen ritka az olyan vasárnap, hogy az egész hegység fölött ragyog a nap, mindenki túrázni indult. Vadul nézelődtem, a cicás maszkomban, mert azt mondtam nekik, hogy arról ismerhetnek fel. Fel is ismertek: csak ketten voltak, Cody és Sophia. Azt hittem, megint kis létszámú csapat leszünk, de Cody elmondta, hogy két társaság autóval jön (ahhoz képest, hogy megírta: ez nem körtúra, autóval nem praktikus) és húsz percet késnek.
Cruz del Carmenben Cody lecövekelt a látogatóközpont előtt.
- Menjetek fel a kilátóba, én itt maradok - javasolta. Azután elküldött minket a látogatóközpontba meg kávézni is (oda nem mentünk), azzal, hogy ő kint marad. Kikövetkeztettem, hogy a látogatóközpont előtt beszéltük meg a találkozót. A következő busszal meg is érkezett két szlovák, akik rögtön elmentek kávézni. Mondtuk Codynak, hogy menjen ő is nyugodtan körbenézni, addig tartjuk a frontot. Így is tett, mi meg csak utóbb jöttünk rá: ha valaki egy magas amerikai srácot keres, akkor nem biztos, hogy oda fog jönni két alacsony nőhöz.
Cruz del Carmenben nem mindenhol van térerő, ami kicsit nehezítette a kommunikációt az elveszett autósokkal. Legalább félórája vártunk, mikor befutott az első kocsival két német srác, Felix és Paul. Elmondták, hogy iszonyú nehezen találtak parkolóhelyet, Pico del Inglésig végig tele van az út széle - láthatóan az autósok kedve is megjött a túrázáshoz. Ez nem volt túl biztató, mivel a beígérkezett Catarinán kívül még egy autós társaságot vártunk. A fiúk felváltva próbáltak meg kommunikálni velük.
- Visszaállok ide a fa alá, mert itt volt térerőm - közölte Cody. Paul nagy lelkesen konstatálta, hogy sikerült hívást indítania.
- Azt hiszem, elértem valamelyiküket!
- Ez az én telefonom - felelte szárazon Cody. Mi már kezdtünk türelmetlenek lenni.
- A mobiltelefonok előtt az emberek nem vártak ennyit másokra - jegyeztem meg. - Induljunk el és mondjuk nekik, hogy jöjjenek utánunk. Elvégre már vagy 40 perce várunk.
- Ja, én is utálom, ha várni kell valakire - jegyezte meg Paul, mire csúnyán néztem rá. Cody, aki évek óta Németországban él, nem késlekedett a visszavágással.
- Amúgy jellemző, hogy pont a németek nem képesek pontosan érkezni.
Catarina időnként legalább bejelentkezett, közölve, hogy úton van.
- Amíg parkolóhelyet talál, újabb félóra lesz, majd utána gyalogolhat 4 kilométert idáig - jósolta Felix. Cody üzenetet kapott.
- A másik srác azt mondta, itt van az étteremben.
- És mit csinál ott? - csodálkozott Sophia.
- Hát gondolom fizet.
Cody megmondta neki, hogy jöjjön ki, és pásztáztuk az épület előtt állókat.
- Egyik se néz ki úgy, hogy ő lehetne Thorsten.
- Thorstent várjuk? - esett le nekem a tantusz. - Nem ő mondta azt, hogy végül másik túrára megy?
Felix írt Thorstennek, hogy küldjön képet arról, hol áll. A képről egyértelmű volt, hogy nem ez előtt az étterem előtt. A lányok elindultak lefelé a turistaúton.
- Catarina most parkol - jelentette be Paul. Automatikusan jött a kérdés:
- Hol?
Úgy döntöttünk, őt azért megvárjuk, mivel azt mondta, az étterem előtt áll. Sophiáékat visszahívtuk az ösvényről. Ismét körülnéztünk, ismét eredménytelenül. Úgy döntöttem, kezembe veszem az irányítást és elordítottam magam:
- Catarina!!
Semmi reakció. A srácok tőle is kértek képet - ő is valahol máshol volt. Egy órás késéssel elindultunk túrázni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése