Partiarcok Santa Cruzban

 Hétfőn Attila pedzegette, hogy inkább aznap kéne bemenni Santa Cruzba karneválozni, aznap a legnagyobb a buli, hiszen másnap ünnepnap. Én amúgy nyitott lettem volna rá, de utolsó pillanatban úgy döntöttek, mégis hazamennek. Tegnap délután Tomival egyeztetve kiderült, hogy Attiláék aznap meg bográcsozni akarják vinni valami ismerőshöz 3-ra. Mivel a karneváli menet 4-kor kezdődik, ez borítékolta, hogy lemaradnak róla, ezért úgy döntöttem, bemegyek én egyedül, aztán majd összefutunk, ha megérkeznek. Utolsó pillanatban Tomi is úgy döntött, hogy felszáll a buszra és kihagyja a bográcsozást. Ez utóbb bölcs döntésnek bizonyult: mint várható volt, Attiláék el se jöttek a karneválra.

Santa Cruzban köröztünk egy kicsit, hogy a buszállomás melyik bejáratánál van melyikünk, de aztán megtaláltuk egymást és elindultunk. Átvágtunk a vidámparkon az ételes bódékhoz, mert ugye Tomi kihagyta a bográcsozást, aztán miután szerzett egy tortillatekercset, elindultunk a sugárút mentén, amelynek a közepét lezárta a rendőrség, ebből tudtuk, hogy itt vonul majd el a parádé. Hamarosan meg is érkeztek az első kocsik, a táncosok, és számtalan fantasztikus jelmezes csoport (akikről majd egy másik bejegyzésben írok). Közben Tomi Dórival telefonált, akiről tudtuk, hogy szintén itt van valamerre.

- Szóval a fehér ruhás táncosokat keressük? Oké, megyünk - mondta a telefonba és siettünk tovább a belváros felé, csak a fehér ruhás táncosok meg ellenkező irányba vonultak, így hamarosan már nem voltak Dóriékkal egy vonalban.

- Olyan tájékozódási pontot adjon meg, ami nem mozog - javasoltam. Ennek a módszernek a segítségével hamarosan meg is találtuk Dórit - aki az út túlsó oldaláról integetett, hogy menjünk át. De erre esély sem volt, egymást követték a csoportok és a kocsik, ráadásul két sor szék húzódott előttünk.

- Meg kell várnunk a végét - állapítottam meg.

- Reménytelen, az még órák múlva lesz.

Szerencsére kb. fél hét körül volt egy kis szünet a menetben (én naivan azt hittem, vége is, de aztán jöttek még újabbak), a közönség besodródott az útra, így sikerült megtalálni Dórit, két barátnőjét, Kalliopit és Lizát, valamint egy német házaspárt, akiknek a nevére nem emlékszem, de abban se vagyok biztos, hogy ismerték a társaságot vagy csak úgy hozzájuk csapódtak. Dórinál a hátizsákja mellett egy fekete lakktáska is volt.

- Most vettem egy árustól. 40 eurót kért érte, mondtam, hogy csak 20 van nálam, és ideadta annyiért.

- Ügyes húzás, tényleg nem ér meg 40-et, a kínai boltban megkapod 20-ért - dicsérte Kalliopi, magamban pedig azt gondoltam, hogy valószínűleg 20-at se ér meg.

Első ténykedésünkként a téren levő meztelen férfi szobrokkal készítettünk egy csomó csoportképet, amin a társaság tagjai a férfiak fenekét taperolják (amilyen fényes volt, valószínűleg nem nekik jutott először eszükbe). Azután a nemzetközi palacsinta nap alkalmából, meg mert éhes volt, Liza palacsintát akart enni. Sajnos egy darab palacsintás bódét találtunk a téren, ami előtt hosszú sor kígyózott. Az árus néni azonban nem siette el a dolgot - "nem szívrohamban fog meghalni" - állapította meg Tomi - úgyhogy a következő jó félórában Liza a sorban állt, mi pedig mellette, és Tomi epres ginjét iszogattuk (egész jó volt amúgy, a sima ginnél mindenképpen jobb). Időnként odajöttek hozzánk emberek, hogy megdicsérjék Liza szuper bohócjelmezét (tényleg zseniális volt, bár a fehér arcfesték kezdett pár helyen lekopni) vagy hogy megkérdezzék, mi is a sorban állunk-e. Dóri rájött, hogy egyik táskáját beteheti a másikba, ám meglepő módon nem a nagyobbnak tűnő és kevésbé merev vonalú hátizsákba próbálta betuszkodni a frissen vett fekete táskát, hanem fordítva.

- Nem fordítva kéne? Szerintem a hátizsák a nagyobb - vetettem fel.

- Nem nagyobb, és különben is a fekete jobban illik a ruhámhoz.

- Ez is fontos szempont, de fontosabb, hogy be tudd húzni a cipzárt.

- Be tudom húzni - mondta Dóri, aki épp a cipzárral küszködött, aztán Tomi segítségével tényleg sikerült behúznia. Viszont egy idősebb ázsiai nőnek, aki csillogó girlandokat és más partikellékeket árult, feltűnhetett a frissen vásárolt táska, mert letámadta Dórit a cuccaival. Dóri ráadásul elkövette azt a hibát, hogy érdeklődni kezdett a spéci napszemüveg iránt, amihez kis kábel és akku is tartozott, és ha bekapcsoltad, a kerete neonkéken világított. A néni tíz eurót kért érte.

- Nincs tíz euróm. Maximum ötöt tudok adni.

- Nyolc?

- Piros nincs? Mert az megy a ruhámhoz.

A néni belenyúlt a mindenfélével telezsúfolt szatyorba, amelyen véleményem szerint elvégezhette Hermione táskatágító bűbáját, és előhúzott egy piros keretű szemüveget. Dóri már megbánta az érdeklődést, és visszakozott, hogy mégsem kell, Kalliopi viszont érthetetlen okból alkudozni kezdett az árusal, aki végül egészen 6 euróig levitte az árat. Ezen a ponton végképp nem lehetett már meggyőzni, hogy nem kérjük a szemüveget, nem akadt le rólunk. Liza közben végre megkapta a palacsintáját (Tominak is vett egyet), az időközben eltűnt németek meg előkerültek egy csomó kólával és egy doboz sörrel (ez utóbbit maguknak szánták), úgyhogy így felszerelkezve elindultunk a belváros felé.

Az utcabál igazából csak 10 körül kezdődik, de a karnevál latin ritmusára mindannyian belelkesültünk. Így mikor latin zenét hallottunk kiszűrődni az egyik mellékutcából, arra vettük az utunkat. Mint kiderült, egy szendvicsbár kirakatából szólt a zene. Tomi és Dóri, a két egykori versenytáncos, táncra perdült az utca közepén. Hamarosan nézők serege vette körül őket, akik között az ázsiai néni (miután még egyszer próbálkozott nálunk) portékáját kínálgatta, és páran maguk is táncra perdültek. Este 8-kor beindítottuk a bulit.