Templomi etikett

 Elég ritkán járok templomi szertartáson, pláne katolikuson. Amikor Patri felvetette, hogy vasárnap menjünk el misére, rögtön eszembe jutott, hogy Amerikában a lányoknak szoknyában illett istentiszteletre mennie. Sajnos nekem csak miniszoknyám van, így a két hosszú egyberuhám maradt opciónak. A biztonság kedvéért megkérdeztem Andrást, hogy melyiket válasszam, ő azonban mindkettőt leszavazta: ugyanis ujjatlanok, márpedig az etikett fontos része, hogy el kell fedni a vállat. Így nadrágban és pólóban mentem templomba. Ott aztán kiderült, hogy több szempontból is fölöslegesen aggódtam. Egyrészt hűvösebb volt bent, mint kint, úgyhogy végig magamon kellett tartanom a kardigánt, vagyis simán jöhettem volna ujjatlanban. Másrészt több olyan nő is ült a padsorokban, aki nemhogy ujjatlan, de spagettipántos felsőt viselt. Az etikett ilyetén figyelmen kívül hagyását annak tudtam be, hogy aznap volt elsőáldozás; láthatóan rajtunk kívül csak 3-4 ember volt a templomban, aki ténylegesen a mise miatt jött, nem pedig azért, mert valamelyik gyerekének vagy unokájának jelenése volt. Természetesen jelen voltak az elsőáldozók kistestvérei is, akik nehezen viselték a hosszú szertartást: szaladgáltak, szüleiket nyaggatták, mögöttünk pedig egy kisgyerek folyamatosan visítozott. Érthető módon nem vártuk meg a mise végét, hanem az első kínálkozó alkalommal kislisszoltunk az oldalajtón. 

Most szombaton azonban megtapasztalhattuk, hogy nemcsak elsőáldozáskor hajlamosak a helybéliek felülemelkedni a templomi etiketten. Egy utcai misére mentünk, bár igazából nem a szertartás miatt, hanem mert utána be volt ígérve egy néptáncműsor (ez meg is történt, ezen készült a kép), majd egy utcai ünnepség. A kis kegyhely melletti utcát lezárták, telerakták műanyag székekkel, és az utca végében szónokolt a plébi. Szerintem nagyon szépen olvasott fel a Bibliából, ám a jelenlevők egy része láthatóan inkább szocializálódni jött, mint áhítatban részt venni. Ilyen volt az a két fiatal anyuka, akik gyerekeikkel az utca szélén álltak és beszélgettek; egyikük beindította kisfia zenélős játékát, természetesen pont a zsoltáréneklés közepén. Az időközben megérkezett néptánccsoport tagjai a hátunk mögött hangosan beszélgettek és nevetgéltek, pedig már a középső padsorokból is fordult hátra pár ember szemrehányó tekintettel. A csúcs azonban az a néni volt, akinek a Miatyánk kellős közepén szólalt meg a mobilja, ő pedig felvette és belekiabált:

- Szia, drágám, most nem tudom beszélni, misén vagyok! Majd hívlak!