Kultúrtáj fagyasztva

Amúgy se nagyon van olyan őrült, aki a Gödöllői-dombságba megy túrázni. Olyan pedig, aki mindezt a tél leghidegebb hétvégéjén, hóviharban teszi, végképp csak mi vagyunk.

Tóni előre elküldte a túraútvonalat, amit a GPS-be ugyan nem sikerült letöltenem, tudniillik a gép újratelepítése után a mapsource programot is újra kellett volna telepíteni, ám elveszett a telepítőkódja. Viszont a neten megnéztem, és megállapítottam, hogy nem kerülünk túl messze a lakott helyektől. Utóbb megtudtuk, hogy utunk elvezet majd egy crosspálya, egy volt katonai támaszpont és egy szeméttelep mellett, valamint keresztezünk néhány műutat; a szántóföldekkel kombinálva igazi kultúrtáj-túra lesz.

Talán ezért is volt, hogy nem sokan jelentkeztünk rá. A vonatra felszálláskor még csak négyen voltunk, bár Attila is beígérkezett. Tóni felhívta és megkérdezte, vegyünk-e neki jegyet.
-Ha odaérek, akkor vegyetek, ha nem érek oda, akkor ne-hangzott az elliptikus válasz. Így hát nem vettünk, de ennek ellenére odaért.

Persze az időjárásnak megfelelő felszerelésben indultunk útnak. Én a vonaton le is vettem az esőnadrágot a síeléshez való meleg aláöltözet fölül, hogy ne melegedjen rám. Csak arra nem számítottam, hogy Pécel a Budapest utáni legelső megálló, így kissé megrémültem, mikor bemondták, hogy mindjárt következik. Megdöntöttem a gyorsöltözés országos rekordját, és csodával határos módon semmit sem sikerült a vonaton felejtenem.

Az éghajlat erősen rányomta a bélyegét a túrára. Egy hosszabb egyenes szakasz után Sanyi javasolta, forduljunk vissza, hogy az arca másik oldala is megfagyjon. Az ebédszünet rövid volt, de nem problémamentes. Tóni sokáig nem értette, miért állunk arccal mind feléje, amíg rá nem jött, hogy egyedül így nem fújja a havat a szánkba a szél. Megpróbáltam úgy teát tölteni a termoszomból, hogy nem veszem le a síkesztyűt, így viszont az összes tea a kesztyűre ömlött (ennek bőrbetéte utólag aranyosan megmerevedett). András viszont igazi jeges teát hozott, a műanyag flakonban hatalmas jégdarab alól szivárgott ki némi folyadék. Attila, mint mindig, másokra is gondolt.
-Török édesség vagy finn csoki?-kérdezte. Én erősen nyomattam a finn csokit, így végül az győzött. Csakhogy túlzottan megfagyott, nem lehetett eltörni. Attila végül túrabotja hegyével törte darabokra (legalább lett valami haszna a túrabotnak, én az enyémet fölöslegesen vittem). Az így feldarabolt csokit csomagolással együtt felemelte a földről, de sajnos nyílással lefelé, így a csokidarabok fele a hóba hullott. Otthagytuk az erdő állatainak a tea mellé.

Fenti ebéd egyébként nem a szemétlerakónál zajlott (Tóni terveivel ellentétben, aki ott szeretett volna guberálni egy kis desszertet). Maga a szemétlerakó láthatóan már használaton kívül volt és amúgy is befedte a hó. Találtunk viszont egy sittlerakót (tettünk is miatta egy szép nagy kerülőt), egy spontán kialakult műanyag-lerakóhelyet és egy repülőteret. Ez utóbbit már a műút mentén, a piros jelzést követve, miközben vártuk, hogy letérjen valami földútra. Nem tért le. Tóni megnézte a térképet és megállapította: a piros valóban a műúton halad, csak ezt ő nem vette észre...

Gödöllőn a cukrászdázás után átvágtunk a parkon a vasútállomásra menet. Örömmel üdvözöltük a fákat: ilyen sokat egész túra alatt nem láttunk.