Praktikus ajándékok

Anyám apámnak okmánytartókat vett. Ez igen hasznos ajándék, ismertem el, na de miért vett kettőt?
-Hát mert apádnak annyi névjegye van, egybe biztosan nem fér bele.

Apám viszont anyámnak vett egy újabb könyvet Báthory Erzsébetről. A Báthory-mizéria még tavaly a filmmel kezdődött, ami anyámnak igen nem tetszett, ezért apám vett neki egy könyvet az említett hölgyről, amit anyám szintén túl szenzációhajhásznak és bulvárlap-szerűnek talált. Az idei ajándék ezt próbálta kompenzálni. Anyám bizalmasan megsúgta nekem, hogy tele van a hócipője Báthory Erzsébettel, de önfeláldozóan beleolvasott azért az ajándékba. Másnap reggel bejelentette, hogy rögtön az első oldalon a szerzők ódákat zengenek az előző, általa utált Báthory-könyvről.

Az én ajándékaim között is voltak hasznos darabok, például Saramago A kőtutaj című regénye, ami 15 éve megvan, továbbá egy borzalmas színű sífutó-kesztyű, amely nem fér be az egyujjas kesztyűm alá, viszont nem tudom felhúzni a levágott ujjú bohémkesztyűm fölé, így az általam kedvelt duplakesztyűs műfajban eleve nem indulhat. Az egérrel, amit kaptam, csak annyi a probléma, hogy nincs szegénynek farka, így egyrészt kevésbé alkalmas macskajátéknak, másrészt ha a macska mégis játszana vele, rögtön leveri és jó eséllyel össze is töri.

Legfölöslegesebb ajándékomnak azonban egy digitális képkeret bizonyult. Egyrészt eleve bizarr ötlet, ugyanis jóval kisebb képernyőt biztosít, mint egy laptop, amin normális ember digitális képeket nézegetne. Van ugyan egy támlája, de apám ezt jó darabig nem tudta beapplikálni, így végül a keretet egy ásványvizes üveghez támasztottuk. A távirányítóját jó darabig nem tudtuk működésbe hozni, akkor is csak a ki- és bekapcsolás működött rajta. A szerkezet tetején levő gombokkal aztán sikerült behozni a menüt, ám az csak németül szerepelt. Betettem az USB-t abban a hiú reményben, hogy a képernyőn mindjárt megjelennek a mappák és kiválaszthatom a nyári túraképeket. Ehelyett a szerkentyű az USB-n található összes jpg file-t elkezdte sorban lejátszani, anyám meg értetlenül kérdezte, hogy miért akarom megmutatni nekik a beszkennelt diplomamásolatomat. A diavetítést lassítani nem sikerült, csak megállítani, de akkor újra kezdte előlről a diplomamásolattól. Egy idő után inkább ráhagytuk, szórakoztassa magát.

Mindehhez képest sokkal izgalmasabbnak bizonyult András ajándéka, akitől egy igazi gyönyörű viharlámpát kaptam. Még jobban fellelkesültem, mikor kiderült, hogy elvileg működik is. Szertartásosan beleöntöttem az olajat, bunkó módon Andrásra hagyva a kanóc beolajozását, így ő lett talpig olajos tőle. Aztán meggyújtottuk a kanócot, rátettük a lámpát - és a láng elaludt.

Egyikünknek sem lévén gyakorlata viharlámpák terén, arra jutottunk, hogy a kanóc helyes használatának még utánanézünk. Addig is betettünk egy mécsest, arra tettük rá a lámpát - és ismét elaludt. Megpróbáltuk úgy is, hogy a mécsest az asztalra tettük és ráborítottuk a lámpa felső részét; ez sem tartott sokkal tovább. A látogatóba beérkező Laci megpróbált befújni a lámpa oldalán, de ez se hosszabbította meg jelentősen a láng életét, meg hát nem lehet egy lámpát folyamatosan fújdogálni. Úgyhogy egyelőre a viharlámpa is csak dísztárgy marad.

Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy én is követek el bakikat ajándékozás terén. András ajándékát például becsomagolás előtt kétszer is végignéztem, az árcédulát keresve, de miután nem találtam, úgy gondoltam, hogy biztos leszedtem még a boltban. Nem jutott eszembe az a variáció, hogy talán szemüveget kellett volna vennem ehhez a művelethez - csak akkor, mikor András az ajándékot kicsomagolva felkiáltott:
-Jaj, de jó! És nem is volt drága...