Előrebocsátanám, hogy szállásunk, a Stefanika menedékház jóindulatban nem szenvedett hiányt. Például biztosítottak benti papucsot, hogy a turistáknak ne maguknak kelljen azt felcipelni. Igazán nem a tulajdonosok tehettek róla, hogy vendégeik olykor nem vették figyelembe a papucsviselés konvencióit, így Sztellnek már csak egy felemás pár maradt. (Aztán megoldotta a problémát: ravaszul megvárta, míg mi többiek elindulunk a Gyömbér-csúcsra, és gyorsan lecserélte papucsát egy összeillő párra.)
A menedékház további szolgáltatásokat is nyújt, ilyen az igen barátságos kutya, valamint a teraszon levő asztalok, amelyeknél ülve kint is lehetett volna reggelizni. Az alábbi kép megmagyarázza, miért nem éltünk ezzel a lehetőséggel:
A legmeghatóbb azonban az volt, hogy az étteremben magyar vendégeiknek anyanyelvükön írt étlappal kedveskedtek. Miután kiderült, hogy társaságunkból valakik több személyre szóló kaját „elfelejtettek” kifizetni, lehet, hogy meggondolják majd magukat, így elképzelhető, hogy csak én dokumentálom az utókornak az étlap gyöngyszemeit:
Csirkeleves buján
Spagéta, sajt, kecsép, szalonna, foghagyma
Sultcsirke rizsával, iborka (n.b. én is kaptam a rántott sajtom mellé „iborkát”, amely reszelt sárgarépa, gyalult káposzta és csemege kukorica keverékének bizonyult)
Lekváros kelt gombóc, csokoládé szórattal, gyumbolcsel
Mindezen értékek mellett több szempontból határozottan alacsony komfortfokozatot tapasztaltunk. Itt volt mindjárt a fűtés. Szobánk egy rozsdásnak tűnő radiátorral büszkélkedhetett; volt olyan terv is, hogy valaki mindig maradjon odabent, nehogy más szobák lakói ellopják, de szerencsére ilyesmi nem történt. Viszont este jól lehűlt a szoba, áldottam is az eszemet, hogy felcipeltem a téli hálózsákomat. Éjszaka ellenben beindult a fűtés (na meg nyilván a nyolc ember is belehelte a szobát), úgyhogy reggelre tökéletesen szaunában éreztük magunkat.
A csapat élén járó emberek ügyesen lefoglalták az alsó ágyakat, így nekünk már csak emeletiek jutottak. Oldalt persze semmi karfa, így Andrással mi azon paráztunk, nehogy éjszaka forgolódás közben leessünk. A lejövetel sem volt problémamentes: létra ugyanis nem volt, egyetlen keresztrúdra lehetett rálépni (erre valamelyik túratárs ráakasztotta a nadrágját, ezzel növelve a kihívást). A rudat fentről igen nehéz volt eltalálni, mint erről tájékoztattam alattam alvó túratársamat.
-Ó, engem nem zavar, ha bemászol az ágyamba-ajánlotta fel ő nagylelkűen, aztán magyarázkodhatott, hogy ezalatt az ágy szélére lépést értette. Sztell ellenben megkérte az alatta alvót, hogy halmozzon fel néhány matracot az ágy mellett, amelyekre ő aztán leugrott. A mi szobánk férfilakói bezzeg nem voltak ilyen lovagiasak. Nőnemű szobatársunk nem jött rá, hogy az ő ágyán – szélső ágy lévén – hátul nincs keresztrúd. Perceken át keresgélte a lábával, miközben barátai hangosan derültek rajta és félrevezető tanácsokat adtak.
A víz volt azonban a kardinális kérdés. Előre figyelmeztettek minket, hogy a házban a víz nem iható, ezért meglepődve fedeztük fel a csap fölött a „Pitná voda” táblát. Reggel erről a témáról vita is támadt szobatársaimmal.
-Én tegnap ittam belőle és még élek-tájékoztattam őket.
-Na jó, de néztél ma már tükörbe?
-Ja, én mindig így nézek ki.
-Hát azért tegnap ennél jobb volt.
-Jó, hát ez azon is múlik, hogy kivel alszik az ember egy szobában.
A tájékoztatóban ez szerepelt: „a házban van tisztálkodási lehetőség, de nagy hidegben nem használható”. Nem volt nagy hideg, ezért reménnyel töltött el minket a zuhanyzó ajtaján szereplő kiírás, miszerint este 8 és reggel 6.45 között van meleg víz. Uralkodnunk kellett magunkon, hogy várjunk fél 9-ig és csak akkor rohanjunk fel. András rögtön célba vette a zuhanyzót, ahol Roland várta és közölte, hogy hideg a víz. Így csak némi macskamosdást eszközöltünk lefekvés előtt, viszont megállapodtunk Sztell-lel, hogy fél hétkor ébreszt minket, hátha le tudunk zuhanyozni ¾ 7 előtt. Én ugyan kezdtem elveszteni a reményt, mikor éjjel fél 3-kor kimentem vécére, és kíváncsiságból megengedtem a vizet a zuhanyzóban azzal az elhatározással, hogy ha találok meleg vizet, lezuhanyozom most az éjszaka közepén. A víz, ha lehet, még hidegebb volt, mint este. Természetesen reggel is ugyanez a helyzet állt fenn.
A zuhanyzási lehetőség hiánya érzékenyen érinti az embert, ha magashegyi túrák során beleizzad a ruháiba. Egyesek ezt úgy oldották meg, hogy sűrűn átöltöztek. Vasárnap viszont már nem volt szállásunk, ezért ezt a buszban kellett végrehajtani.
-Takarjál, légy szíves-kérte meg Roland Andrást, aki (úgy is, mint társaságunk legsoványabb tagja, aki ezáltal a legkevesebbet takar) előzékenyen odaállt elé a busz folyosójára. Roland ezután az ablak felé fordult és átvette az alsónadrágját – gondolom, a buszba kívülről benéző közönség legnagyobb örömére.
Roland számára azonban az átöltözés sem jelentett tökéletes megoldást, mivel a nap folyamán többször elhangzott tőle a „büdös vagyok” megállapítás. Úgy éreztem, ez ügyben bátorításra szorul.
-Ugyan már! Egyáltalán nem vagy büdösebb, mint én.
-Ja, azt nem is mondtam-igyekezett Roland eloszlatni a félreértést.
Hazaúton benyomtak a DVD-be egy korhűséggel igen csehül álló Robin Hood-feldolgozást, amelyben Robin Hood többek között egyenlő jogokat követel a birodalom minden alattvalójának. Egy emlékezetes jelenetben apósa az alábbi szavakkal fordult a keresztes hadjáratból megtérő Robinhoz:
-Mosakodj meg, mert büdös vagy.
Ezen a ponton sokan tudtunk azonosulni a film hősével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése