2011. április 24., vasárnap

Schneeberg

Mivel az indulás szervezése kissé elmaradt, pénteken felhívtam Elődöt.
-Holnap mikor és hol találkozzunk?
-Ti hol találkoztok?
-Nálam.
-Akkor odamegyek.
-De mi már ma este találkozunk, mert András nálam alszik. Alhatsz te is itt, vele egy ágyban, de a macska meg én is itt leszünk.
-Ja, akkor nem. Hogy terveztétek az indulást?
-A 9 órás hegyivasútat akarjuk elérni. 5-kor kelünk, úgyis úgy van beállítva a macska, és háromnegyed hatkor indulnánk.
-Ötkor keltek és háromnegyed hatkor indultok?!
-Jó, elkészülnénk hamarabb is, de inkább hagyunk rá időt.
-Nekem nem elég háromnegyed óra ahhoz, hogy reggel elkészüljek!
-Miért, mi tart olyan sokáig, megkeresni a gyűrűidet? Segít, ha az összeset ugyanoda teszed...

Végül abban állapodtunk meg, hogy felkelés után felhívom Elődöt. Ez persze elmaradt, mert későn feküdtünk le, és az ebből fakadó fáradtságnak köszönhetően különböző mutatványokkal szórakoztattam családom tagjait. Először is egyensúlyomat elvesztve belekapaszkodtam a gázcsőbe, amely nem bírta a megpróbáltatást és némileg kijött a falból, az őt tartó vakolat egy részének társaságában. Ezután vizet forraltam a két termoszba. András először szálas teát akart, de kiderült, hogy a teatojás nem fér be a termoszának a nyílásán. Átváltottunk filteres megoldásra. Az időközben felforrt teavízből udvariasan Andrásnak töltöttem először, ezért a saját termoszomba már alig jutott (de ezt persze csak utóbb vettem észre).

Előd fél hatkor telefonált.
-Mikor jöttök?
-Olyan negyedóra múlva.
-Lehet az húsz perc is. Nem kell annyira sietni…
Húsz perc múlva ott is álltunk a ház előtt, de Előd sehol. Már az is felmerült, hogy a gyorsétterem előtt járdát mosó nénit hívjuk el túrázni, mikor útitársunk végre megjelent és rögtön közölte: még be kell ugrania a kisközértbe, mert nincs kajája. Megkértem, hogy vegyen nekem egy doboz cappuccinót.
-Olyan zacskósat?
-Nem port, te észlény! Olyat, ami kész van és szívószállal lehet inni.
Kicsit aggódtam, hogy ezek után mit kapok, de Előd megfelelő termékkel tért vissza. Amit viszont elfelejtett, az a gyufa volt. Egész nap kárörvendően figyeltük, amint a legbizarrabb módokon próbál a cigijéhez tüzet szerezni, de igen ritkán járt sikerrel.

A GPS-szel történő szokásos konfliktusok után (nem értette meg, hogy magyar autópálya-matricánk van, csak osztrák nincs) 9 körül rájöttünk, hogy már nem érjük el a 9 órás vonatot. Mivel óránként járnak, a 10 órásat céloztuk meg, de még ez is neccesnek bizonyult. Háromnegyed tízkor még több faluval odébb jártunk, noha a GPS folyamatosan pörölt Előddel, hogy túl gyorsan megy.
-Jól van na, megy a vonat!-feleselt vissza Előd a GPS-nek.

A vonat valóban ment, valamikor azalatt, amíg mi találtunk egy parkolóhelyet (annyira a fal mellett, hogy Előd csak az anyósülés ajtaján tudott kiszállni). Mivel így csak a 11-es vonattal tudtunk felmenni, az eredeti tervekkel ellentétben nem félútig, hanem végig vettük meg a jegyet, hogy biztosan feljussunk a csúcsra. A hátralevő egy órára András felvetette, hogy keressük meg a faluban működő, állítólag nagyon híres marcipánkészítő bácsit. Avagy, az ő szavaival:
-Szerintem nézzük meg ezt a marcipán gányát, aztán felmegyünk és elvergődünk ott a fennsíkon.
Ezzel tényleg kedvet csinált a programhoz, de fölöslegesen, mert keresztül-kasul bejártuk a falut, de marcipános bácsit nem találtunk.

Már jóval 11 előtt két sorban álltak a peronon az utasok a vonathoz. Kár volt úgy sietni, mert bemondták, hogy a járat negyedórát késik. 11 óra 5 perckor begördült a vágányra, és megértettük, miért árulnak a jegypénztárban narancssárga pöttyös plüss szalamandrákat:


11 óra 10-kor már elindultunk, pechére azoknak, akik esetleg komolyan vették a hangosbemondót és elmentek még kávézni egyet. Rájöttünk arra is, hogy nem mi vagyunk az egyedüli magyarok, akik az országunkhoz legközelebbi magas hegycsúcsra törekszenek. A vonaton ugyanis a német és az angol mellett magyarul is bemondták a megállókat és a tudnivalókat („leszállás bal oldalon, menetiránynak megfelelően” – vagyis gondolom, ha oldalazva szállunk le, csak a mozdony felé fordulva), és az utasok közül is hallottam magyar szót.
-A francba, itt vannak más magyarok is! Remélem, nem hallottak meg minket.
-Téged?-csodálkozott Előd.-Elég fura lenne, ha nem hallottak volna. Ez itt az igazság pillanata…
-Tényleg? Mondtam már, hogy tök gáz a gyűrűd?

A hegyre felérve Előd kávézni akart, én pedig pisilni, ezért bementünk az étterembe. András, mint társaságunk egyetlen németül tudó tagja, praktikusan kint maradt, de Előd összeszedte német nyelvtudását.
-Nuhr ein kaffe, bitte.
A vendéglős bácsi erre hosszú monológgal válaszolt, amely Elődöt kissé lesokkolta; én annyit kivettem belőle, hogy a belső helyiséget ajánlgatja, mert az fűtve van. Miután imígyen megállapítottuk, hogy Előd aktív és az én passzív nyelvtudásom sikeresen kiegészítik egymást, bevettem magam a vécébe. Itt a falon egy automata árult vécépapírt és toalettszappant, ám ezekért kétszer egy schillinget kellett volna bedobni. Minthogy a régi pénzérméket tartalmazó dobozomat otthon hagytam, igen megkönnyebbültem, hogy a fülkékben is van vécépapír. Előd viszont mégis két kávét kapott. Én az enyémbe kértem tejet, mire a bácsi megjegyezte, hogy kifejezetten feketén kértük. Nem akarván komplikálni a dolgokat, úgy tettem, mintha nyelvi nehézségek miatt történt volna félreértés, majd az immár tejes kávémnak a felét megittam, a másik felét meg odaadtam Elődnek, hátha jót tesz a laktózérzékenységének.

A hegytetőn szikrázó napsütés, helyenként terebélyes és olykor egész mély hófoltok fogadtak minket. Ez utóbbi főleg Andrásnak lehetett élmény, aki felül nyitott túracipőben jött. A térkép egy rövid, 7 kilométeres kört vagy egy hosszabb utat javasolt, amelynek a végén egy ülőlift felső állomására jut az ember. Az ülőlifttől volt egy nem ajánlott, de jelzett út is, ezen szándékoztunk visszamenni. Közben a Fischerhütte nevű menedékháznál ebédeltünk, mert itt volt legnagyobb a szél, és András elővette az ünnepi alkalomból hozott három csokinyulat. Kiválasztottam a legszélsőt.
-Pont azt vetted ki, amelyiknek nyomott a feje!-nevetett András. Hamarosan kiderült azonban, hogy a nyomott fej az olvadás következménye, a nyulak ugyanis a tavaszi napsütésben olvadozni kezdtek. Előd a magáét betette a hóba egy kis időre. Míg hűlt a nyúl, kimentünk a csúcsra, amely alatt meredek sziklafal fogadott minket.
-Állítólag ezen is megy le út. Nem rossz klettersteig!
-Tudjátok mit, ha akartok, menjetek erre-mondta Előd.-De előbb kérem a kocsikulcsot.
Fél három körül megállapítottuk, hogy még igen messze vagyunk az ülőlifttől, és ha el akarjuk érni az utolsó, 16.30-as lefele menő vonatot, akkor vagy nagyon sietnünk kell, vagy visszafordulnunk. Az utóbbit választottuk, majd Előd elégedetten leheveredett a földre napozni, míg el nem árultuk neki, hogy azért a visszafordulás esetén sincs túl sok időnk.

Szerencsésen elértük a visszafele tartó vonatot, de eddig tartott a szerencsénk. A parkolóban csak másik helyre akartunk volna átállni, az autó azonban nem mozdult. Nem Előd hibája volt: nem tudta, hol kell ebben a kocsiban lekapcsolni a világítást, a kocsi meg nem jelzett, hiszen nem nyitotta ki a vezetőülés ajtaját. Az aksinak annyi.
Áttoltuk a kocsit a másik parkolóhelyre, próbálkoztunk zsinórral begyújtani, de semmi. András a Suzuki Assistance nemzetközi számát keresgélte, Előd viszont bement az étterembe segítségért. Talált is pár vendéget, akiknek az autójában volt megfelelő kábel és beindították a miénkben a gyújtást (Előd remélte, hogy az ő cigijét is sikerülni fog, de arra nem volt alkalmas). Ezek után viszont autóznunk kellett egy darabot, hogy feltöltődjék az aksi, így terveinkkel ellentétben egy darabot autóval tettünk meg a térkép által jelzett vízesések felé. A vízesés megtekintése után maradt még időnk a „körút”-ként jelzett turistaúton elindulni. Sajnos azt semmi nem jelezte, hogy a körút úgy mégis milyen hosszú, ezért fél hétkor (miután fölcaplattunk egy hegyoldalon, amelynek tetejéről András kilátást remélt, de semmi ilyesmit nem találtunk) visszafordultunk ugyanarra. Műutak szempontjából is ugyanarra terveztünk hazajönni, de a GPS mindenáron Sopron felé akart küldeni. Annyira elszánta magát, hogy még kikapcsolás után is újra meg újra meg újra visszakapcsolt. Persze, ő nem túrázott (majdnem) egész nap…

4 megjegyzés:

  1. Csak azért, hogy András nem teljesen szenilis még:

    Szabó Károly (1926-2009)

    született 1926. december 10-én Aradon.

    Nagybányan cukrászként szabadul, 1944-től különböző neves bécsi cukrászműhelyekben dolgozik.

    1955-ben Libanonba költözik, és az ottani legnevesebb cukrászda műhelyét vezeti, innen szállítanak termékeket az arab világ uralkodó házainak is.

    7 év után visszatér Bécsbe, önállósítja magát. 1970-ben megvásárolja a házát Puchberg am Schneebergerben, megalapítja a marcipánüzemet, amely szívós munkával európai hírűvé fejleszt, mely Ausztria egyik legnagyobb, kizárólag kézzel gyártó vállalkozása.Közben állandóan tanít St. Pöltben.1985-ben megnyitja a Marcipán Múzeumot Puchbergben, 1990-ben marcipánfigura- és desszert gyártó üzemét Budapesten, Csepelen., innen szállít kívaló minőségü termékeket Európa több országába is. 1955-ben további Marcipán Múzeummal és üzletekkel bővül Szentendrén, majd Budapesten és Pécsen.

    VálaszTörlés
  2. Ja, értem. Tehát mikor utoljára Puchbergben jártál - valamikor lánykorodban, a 70-es évek elején - még tényleg létezett ott marcipánüzem. ;-)

    VálaszTörlés
  3. Amúgy honnan szabadult cukrászként, a sittről?

    VálaszTörlés
  4. 1985-től Marcipánmúzeum. kb. 4 éve voltam ott, akkor még volt, bár nem mentünk be.

    Nem tudom miként és honnan szabadult.
    Az egész bejegyzés csak arról szólt, hogy nem álmodtam az egészet. :-)

    VálaszTörlés