Nagyapám annak idején úgy hallgatta a Bartók Rádiót, hogy közben lelkesen vezényelte az elhangzó zeneműveket. Ugyanez lehet a szokása annak a fiatalembernek, aki a vasárnapi koncerten kettővel mellettem ült – kivéve, hogy ő nyilvánosan is gyakorolta. Továbbá rendszeresen kommunikált a mellette ülő idős hölggyel (vélhetően anyja vagy valamilyen rokona): „Én is ebben a kórusban énekeltem!” vagy „Ez nagyon szép volt!” Valószínűleg többen díjaztuk volna, ha mindezt csak a szünetekben és nem a művek alatt teszi.
A bal oldalamon egy ázsiai lány ült, aki vélhetően a múzeumot jött megnézni, és aztán vette észre, hogy koncert is van. Föl-fölugrált a székről, hogy mobiltelefonjával lefotózza a kórusokat. Mint kiderült, a telefonnal hangfelvételt is készített, amit a biztonság kedvéért visszahallgatott. A közönség igencsak meglepődött, amikor az első szám elhangzása után az ismét megszólalt – a hátsó sorból, némileg rossz hangminőséggel.
Két műsorszám után az ázsiai lány megunta a dolgot és elment. Ekkor egy hosszú hajú fiatalember ült le mellém, akinek viszont az volt a szokása, hogy dúdolta a zeneműveket. A szám előtt, közben, után.
Úgy látszik, a koncertlátogatásnak az a válfaja, amikor csöndben hallgatjuk a műsort és a számok között tapsolunk, mára már kiment a divatból.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése