Összehangolt menetrend

Tóni előre figyelmeztetett minket, hogy Tatán egy órát fogunk üldögélni a vasútállomás nemlétező büféjében. A tardosi busz ugyanis egy perccel azelőtt érkezik be a buszpályaudvarra, hogy elindulna a pesti személy – és persze jókora távolság van a vasútállomás és a buszpályaudvar közt. Annyira nem dobott fel a lehetőség, ezért örömmel fedeztük fel, hogy a busznak van egy megállója a Volán-telepnél, amely valamivel közelebb van a vasútállomáshoz. Ráadásul aranyvasárnap délután nem sok felszállóra számíthattunk a magunkfajta hibbant túrázókat leszámítva.
- Ha kevés helyen állunk meg és gyorsabban beérünk, talán elérjük a vonatot, ha az egy kicsit késik – vetettem fel, mikor már a buszon ültünk.
- 29-kor megy a vonat, most van óra 4, az kizárt – felelte Tóni.
- Végigmegyünk vagy leszállunk a körforgalomnál? – vetette fel Sanyi is.
- Jó, szálljunk le a körforgalomnál. Mindegy, honnan sétálunk be.
A busz azonban rendesen belehúzott, és tényleg nem sok helyen szálltak fel. 4 óra 20-kor a Volántelepnél jártunk, de nem jeleztünk, hogy le akarnánk szállni.
- Pedig ha itt leszállunk, talán odaérünk 10 perc alatt – jegyeztem meg. Tóni előrement a sofőrhöz, és megkérte, hogy tegyen ki minket a vasútállomáshoz vezető utca sarkán. A sofőr tök rendesen megállt (ha legközelebb arra járunk, viszünk neki csokit hálából), mi pedig leszálltunk és kilőttünk. Tóni szó szerint futott; mi hátramaradtunk egy brancsban, különösen Zsolt, aki kerékpárbalesete miatt húzta a lábát. Én úgy gondoltam, Tóni majd csak megállítja nekünk a vonatot, de azért egy ponton úgy döntöttem, illendő lenne nekünk is belehúznunk. Csaba is így gondolhatta, így mindketten felgyorsítottunk és csapatunk három részre szakadt.
4 óra 27-kor a vasútállomást eggyel megelőző helyi buszmegállónál jártunk (és agyunkba véstük az itt található kávéház koordinátáit, hogy szükség esetén visszatérhessünk), amikor fékcsikorgást hallottunk a sínek felől. Innen egy éles jobbkanyar és már látható az állomás (már napvilágnál persze). Tóni kiment az útra, Csaba és én a parkon vágtunk át. A parkból kivezető lépcsőn jártunk, mikor füttyszó szállt fel az állomás felől. Tóni is megállt.
- Basszus, nem hiszem el, hogy egy perccel késtük le!
- Várjál, ez a gyorsvonat volt! – mondta Csaba, aki megpróbálta kivenni a tovazötyögő vonat körvonalait. – Személyvonatként nem ilyen jár.
Ezt az információt megosztotta Tónival is. Közben beért az utóvéd, és az eddiginél némileg lassabban, de azért még eléggé sietve felcsattogtunk a felüljáróra.
- Állnak emberek a peronon – állapítottam meg.
- Igen, de azok a komáromi vonatra várnak. Az megy abba az irányba – mondta Csaba.
- Dehogyis, ott hátul van még egy vágány. Annál szálltunk le idefelé jövet.
Miután pár perce már vitatkoztunk, hogy lekéstük-e a vonatot vagy sem, Tóni rászánta magát, hogy megkérdezzen valakit. A korlát mellett kék dzsekis fickó állt, akit először MÁV-osnak néztem (abból a meggondolásból, hogy ilyen színűt épelméjű ember nem vesz fel, ha nem munkaruha); kiderült, hogy nem volt az, de infót azért tudott nyújtani.
- Ami most elment, az a gyorsvonat volt. A személyvonat 7 percet késik.
Megkönnyebbülten ereszkedtünk le a peronra és vártunk további 10 percet a vonatra. Íme, meg vannak ám szervezve Magyarországon a csatlakozások, csak éppen a helyi sajátosságok figyelembe vételével.