Tardos, a túramacska

Tardoson hosszú időbe telt, míg elértünk a kocsmához, ezért még én sem vetettem fel, hogy előbb barátkozzunk a szomszédos udvarban kuporgó macskával. Miután megettük szendvicseinket, végignéztük a tévé aktuális gyerekműsorát és a GPS-em jel utáni kétségbeesett keresése közben 14 kilométert ráhúzott a megtett útra (ezt utóbb sikerült törölni), elindultunk, de a macskát már nem láttam. Amint azonban az elvben jelzetlen zöld jelzésen beértünk az erdőbe, valaki odakiáltott hátulról: - Itt a macskád!

Fiatal ezüstcirmos kandúrka vágtatott el a lábaink alatt, elérte a csoport elejét és hízelegni kezdett. Persze mindenki megsimogatta, sőt Tóni bemutatta rajta, hogyan viszi a cicamama a kölykeit:

Lehetséges, hogy ezek után a cica Tónit a mamájának tekintette, mert nem tágított mellőle. Előreszaladt az ösvényen, olykor hátrapillantott, megyünk-e már. Ha olykor letért a jelzésről, egyetlen szavunk elég volt, hogy visszatérítse. És persze minden megállásnál kikövetelte a simit. Egyre reménykedtünk, hogy visszafordul (az előző faluban is kísért minket egy fekete macsek, de csak a területe határáig), de úgy tűnt, neki még nincs kijelölt területe. Attila és Sanyi már hessegetni próbálta, teljesen eredménytelenül. Amikor kereszteztük a tardosi műutat és macskánk nem indult haza rajta, szembe kellett néznünk a lehetőséggel, hogy végig elkísér minket.

Ez a lehetőség új feladatokkal állított minket szembe. Először is nevet kellett adni az állatkának: viszonylag gyorsan a Tardos mellett döntöttünk. Azután ki kellett találni, melyikünk vigye haza. Tóni volt az első számú jelölt, bár Hörbi neve is felmerült, csak neki ugye még Budapestről is vonaton kellett volna vinnie őt. A szállítás módját is meg kellett oldanunk: Hörbi előhalászott egy újrahasznosítható bevásárlószatyrot (nem derült ki, miért ilyennel jár túrázni), amelyben szerinte macska is szállítható. Bennem felmerült, hogy ki kéne próbálni még túra közben, de ez végül nem történt meg.

Pedig lehet, hogy Tardos örült volna neki. A jól járható jelzésről ugyanis időközben letértünk egy igen sáros szekérútra, amelyen már nehezebben esett a haladás. A cica olykor úgy próbálta elkerülni a sarat, hogy az út mentén kivágott fák törzsein ugrált egyikről a másikra, de olykor kénytelen volt a sarat dagasztani. Érezhetően fáradt: már nem előttünk szaladgált, hanem a menet végén baktatott, szépséges ezüstcirmos bundáját belepte a sár. Egy kis szakaszra ölbe vettem, hogy pihenjen egy kicsit, de lekérezdkedett. Hamarosan rájöttem, miért: meglátott egy rozoga autót az út mellett. Két favágó táborozott ott, éppen tüzet raktak. Tardos először megszimatolta az autó alvázát, majd a tűz közelébe húzódott: örült, hogy végre megmelegedhet és megpihenhet valahol. Elmeséltem történetét a favágóknak, akik szerint valaki kitehette a cicát, bár ezt ők is felháborító gyakorlatnak találták. A döntés innen Tardos kezében volt, és ő a kényelmesebb megoldást választotta: ott maradt a favágókkal. Csak remélem, hogy velük vagy valaki mással visszament a faluba és azóta is sok simogatást kap régi vagy új gazdájától.