Repül a, repül a... macskakeksz!

A Cat Caféban cicasnack is kapható azon vendégek számára, akik bundás barátaikkal együtt szeretnének uzsonnázni. Korábban nem folyamodtam ehhez a szelídítési módszerhez, de tegnap úgy gondoltam, kipróbálom. A snacket kis zacskóban elegánsan a capuccinóm csészealjára tették, mintha süti lenne – Sztell meg is jegyezte, milyen guszta (megkínáltam belőle, de nem kért). Mondjuk az első meglepetés ezzel kapcsolatban a szomszéd asztalnál ülő külföldi lányt érte, tévedésből ugyanis először neki adták a capuccinót; azt nyilván végképp nem értette, mik azok a kis barna izék mellé…

Első utam persze kedvencemhez, Mirtillhez vezetett, de ő éppen aludt. Ezután Pongóval próbálkoztam meg, de ő épp csak megszaglászta a kekszet és fölényes ábrázattal ment tovább. Körülnéztem ébren levő szelídíthető catek után, és fel is fedeztem Mircit, aki a kávézó túlsó végében táborozott – szó szerint, ugyanis csinos piros cicasátorban üldögélt. Ő már érdeklődést mutatott a kekszek iránt, de nem sok jutott neki, ugyanis közbelépett egy nem várt látogató: Naomi. Ő volt az a zárkózott cica, aki eddig mindig elhúzódott a sarokba és nemigen barátkozott, a macskakeksz azonban megtette a hatását. Odajött, hagyta magát simogatni és szó szerint a kezemből evett. Mirci is szívesen hozzájutott volna pár falathoz, de Naomi nemcsak kétszer akkora volt, mint ő, de sokkal gyorsabb is. Én pedig örömömben, hogy összebarátkoztam ezzel a nehezen szelídíthető cicával, egy csomó kekszet adtam neki. Ezután ismét megpróbálkoztam Pongóval, de ő olyan szinten keresztülnézett rajtam, hogy már azt fontolgattam: inkább hazaviszem a csemegét Kristófnak (bár pont nem érdemelte meg). Ekkor azonban Mirtill felébredt, és örömmel fogadta a kekszeket, ahogy minden tőlem eredő kedveskedést.

Ahogy sorra mentek el a vendégek és kiürült a kávézó, a pincérlány szintén magához vett némi cicasnacket és ezzel próbálta sportolásra bírni a négylábú dolgozókat: csak úgy röpködtek a kekszek a légtérben. Naomi már jóllakott a tőlem kapott cuccal, ezért bevonult a sátorba, ahonnét csak sárga szeme villogott ki. Helyette viszont egy másik hatalmas maine coon lépett akcióba, Azúr. Az ő akrobatikus képességeiről már korábban is írtam ezen a blogon (ld. az Azúr játszik című bejegyzést): most is hatalmas ugrásokkal szelte át a levegőt, olykor több macska fölött is átrepült egyszerre. Így röpködve már Pongót is érdekelték a kekszek, Mirtill viszont kicsit elveszettnek tűnt, amint hol egy keksz, hol Azúr suhant el a feje fölött. Aztán az egyik kekszet senkinek sem sikerült elkapnia és a mellettem levő kis szekrény alatt landolt. Kivettem és megpróbáltam odaadni Pongónak, de nem érdekelte. A pincérlány elmagyarázta, hogy el kell dobni nekik, ezért ezt tettem. Persze Mirtillnek szántam a csemegét, de hiába dobtam át a feje fölött, nem reagált. Odamentem az eldobott kekszet és ismét átdobtam Mirtill feje fölött, aki ismét későn lépett akcióba. Kezdett úgy kinézni a dolog, mint az a játék, amikor a középen álló gyereknek kell elkapnia a többiek által dobált labdát, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a többiek én voltam egy személyben. Végül Azúr elunta a bénázásunkat és erre a kekszre is lecsapott, akárcsak a korábbiakra.

Elfogytak a kekszek, a pincérlány visszavonult a pult mögé. Azúr azonban még kért volna, ezért odament a pult elülső részéhez, és két hátsó lábán állva, a mellsőkkel dörömbölni kezdett az üvegen. Sztell megjegyezte: most értette meg, miért húzódik fel a pult üvege egészen a plafonig…