Túraellátmány kábszereseknek és józanoknak

Én voltam az egyetlen, aki nem kért reggelit, ezért helyette sétálni indultam a faluban; Pongi, aki gyorsan megreggelizett, csatlakozott hozzám. Úticélunk a helyi buktaüzlet volt, ugyanis parenyica sajtot akartunk venni. Sajnos kiderült, hogy ez a buktázó egy másik lánc tagja és ilyet nem árulnak. Volt viszont a polcon egy "Mák" feliratú tetrapak-dobozos valami, amit jobb híján máktejnek értelmeztünk. Abba nem akartunk belegondolni, milyen hatásai lehetnek, de inkább nem vettünk.

- Gergő, megtölthetem még a kulacsomat? - kérdeztem indulás előtt.
- Nem, mert bezárták az épületet. Engem is úgy lökdöstek ki az ajtón, és utánam gyorsan elfordították a kulcsot.
Belenyugodtam, hogy fél üveg vízzel fogom végiggyalogolni a túrát. Ennivalóban bezzeg nem volt hiány, ráadásul jólelkű túratársak meg is kínálták a többieket. Tóni egy erősen fonnyadt paradicsomra próbált rábeszélni, majd elutasításom után felkínálta a brindzáját, amit viszont szívesen megkóstoltam. Tóni Richardot is megkínálta.
- De jó büdös leszek ettől! - örvendezett Richard.
- Nem leszel, annyira nem erős - tiltakozott Tóni.
- Nem baj, én szeretek büdös lenni.

A várba menet egy nagyon elhagyatottnak tűnő hütte mellett haladtunk el, ezért lefelé menet nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy nyitva van. A túratársak egy része rögtön rá is repült a kávéra, én azonban láttam, hogy a bácsi egy kb. fél literes teafőzőben forralja a vizet az előző csoport kávéihoz, így nem éltem a lehetőséggel. Mint kiderült, bölcsen tettem: a következő kb. félóra fő beszédtémája az volt, hogy amit isznak, az vajon kávé, tea vagy valami egyéb. Döbbenten láttam, hogy Tamás a kávé mellett Kofolát is vett; ezt a szlovák specialitást Tóni kóstoltatta meg velem egyszer, és azóta is rémálmaimban tér olykor vissza. Kérdésemre Tamás ezt a magyarázatot adta:
- Tudod, hogy valami íze is legyen.
Jules volt az egyetlen, aki elégedettnek tűnt a kávéval. Kérdésünkre elárulta titkát:
- Öntöttem bele egy kis Tátra teát. Egy kicsit langyos, élénkítő hatású Tátra tea lett belőle.

Azok számára, akik másfajta tudatmódosító szerekkel élnek, rengeteg légyölő galócát találtunk az erdőben, bár ezeket inkább csak fotóztuk. Mások viszont amiatt aggódtak, hogy mi magunk válunk majd túraellátmánnyá a medvék számára. Velká Luka hegyi legelőjén többen pánikszerűen mutattak a tőlünk párszáz méterre legelésző, sötétbarna állítólagos medvékre. Miután körtúránk után visszaértünk a legelő aljába, a medvék éppen vonultak be a legelőről az istállóba, sörényüket rázogatva.
- Gyanítottam én, hogy ezek nem igazi medvék - jegyezte meg Gergő, aki a jelek szerint egyedüliként komolyan vette ezt a kijelentést.
- Ezek nagyon trükkös medvék ám! - magyaráztam. - Valójában házőrző medvék. Pontban négy órakor kiengedik őket a kerítés mögül és megeszik az erre járókat. Ez pedig pontosan egy perc múlva lesz...
- És ráadásul lovak alakjában jelennek meg! Ezek tényleg nagyon trükkös medvék! - ámuldozott Steve.

A medvék kiszabadulása azonban késett, így időben leértünk a kocsikhoz, és továbbmentünk vacsorázni. Az étteremben nagy meglepetésünkre felfedeztük azokat a túratársainkat, akik egy két órás szakaszt kihagytak a túrából és ezért egy órával korábban leértek (igen, a matek minket is megzavart). Összetoltuk asztalunkat az övékkel, mire ők felálltak, hogy éppen indulni készülnek, mi pedig ott maradtunk egy hosszú asztal végében négyen. Vacsora közben a furán hangzó nevekről beszéltünk; Steve nagy derültséget keltett egy francia ismerőséről szóló anekdotával, aki elmagyarázta, hogy latin neve jelentése "'hepiness", amit viszont a társaságban levő angol anyanyelvűek "a penis"-nek értettek. Ezen a ponton felnéztem a falra, ahol egy plakát egy újfajta palackozott limonádét hirdetett. Az ízesítések sorában a második így szólt: "klitoria".