Kulcs a széfben

Prágai szállásadónk megadta, hogy melyik lakásba csöngethetünk, de azt is hozzátette, hogy ha nem lennének otthon, „there is safe with key”. Megérkeztünk, csöngettünk, nem nyitott ajtót senki – és széfet se láttunk sehol. Ilyenkor mi van? Gabi próbálta hívni a szállásadót, semmi válasz. Próbáltunk máshová becsöngetni, de nem nyitottak ajtót – érthető módon; sok házban nem kedvelik az r’b’nb-seket. Ráadásul a házigazda vélhetően nem hivatalosan adja ki a lakását, ezért Gabi figyelmeztetett, ne buktassuk le a többi lakó előtt. Ami szép és jó, de akkor hogy jutunk be a házba? Már átmentünk a szomszéd házhoz is megnézni, hátha rosszul emlékszünk a számra és ott van a szállásunk. Azután a ház előtt ácsorgó emberek odébbmentek és mi megpillantottuk a pinceablak rácsán a számzáras lakatot. A megadott kóddal kinyitottuk, és ott volt benne a három kulcs.

Ettől még nem oldódott meg teljesen a kulcskérdés, mert hatan voltunk három kulcsra. Sőt, hamarosan már csak kettőre. Ugyanis azt találtuk ki, hogy a biztonság kedvéért egy kulcsot visszarakunk a széfbe, hátha egy kulcs nélküli ember egyedül keveredik haza. Dani be is tette az egyik kulcsot a széfbe, viszont eközben valószínűleg sikerült a számzárat átállítani, mert az soha többé nem nyílt ki a kóddal, és a hátralevő két napot két kulccsal menedzseltük végig. Nem volt lehetetlen vállalkozás, csak mindig egyeztetni kellett, kinél van kulcs és kinél nincs. Például péntek délután Julival és Istvánnal elindultunk városnézni; mindkét kulcs nálunk volt. Épphogy leértünk a Malá Stranára, mikor telefonált Veri, hogy ők most mennének haza és kéne nekik egy kulcs. Mivel én már jártam Prágában korábban, hagytam a többieket városnézni és visszarohantam a kulccsal. Azután visszafordultam, hogy csatlakozzam hozzájuk, abban a hitben, hogy azóta már biztos fél Prágát bejárták. Ehhez képest kábé ott találtam rájuk, ahol hagytam őket. Azáltal, hogy saját kulcsomat így elpasszoltam, viszont hozzájuk voltam kötve (pontosabban Julihoz, nála volt a kulcs), és amikor Csabáék (akiknek még délelőtt írtam, hogy menjünk városnézni) fél 3kor rám írtak, hogy mostanra sikerült összeszedniük magukat (??), már nem mertem lepattanni aktuális társaságomról, nehogy kulcs nélkül maradjak.

További nehezítést jelentett, hogy a ház kapuját is kulcsra kellett zárni, a lakók ugyanis halálosan rettegtek, hogy a lépcsőházban tárolt gyerekbicikliket és hasonlókat ellopja valaki. Többször előfordult, hogy lakók elkaptak a lépcsőházban és hosszas előadást tartottak arról, hogy miért hagytuk nyitva a kaput – miközben pontosan emlékeztem, hogy bezártam. Ha valamelyikünk kulcs nélkül akart elmenni, le kellett őt kísérni, kinyitni neki és bezárni utána a kaput; a kulcs nélkül hazaérkezők becsöngettek. Egyszer szólt a csengő; letettem a gépemet, felvettem a cipőmet és szaladtam le a kulccsal, de a kapu előtt nem állt senki. A szomszéd kocsma előtt ácsorgott egy társaság, gondoltam, ők vicceltek meg. Kicsit később azonban megérkezett Veri, és kiderült, hogy az előbb is ő volt, csak nem várta meg, amíg leértem, a telefonja pedig lemerült. Azt hitte, nincs otthon senki, és kétségbeesetten próbált visszatalálni abba az étterembe, ahol első este ettünk, hátha ott vannak a többiek (nem talált oda, nem ott voltak).

Persze olyan is volt, hogy a többiek vitték el az összes kulcsot, mert tudtam, hogy én otthon maradok dolgozni. A tulajdonos (vagy a fia, ez nem volt világos) ezt a pillanatot választotta, hogy becsöngessen. Kulcs híján nem tudtam beengedni, a kaputelefon mikrofonja nem működött. Végül kinéztem az ablakon és megpillantottam az utcán. A nyitott ablakban állva kiabáltam ki neki, és próbáltam elmagyarázni a széfben rekedt kulcs történetét. Nem tudom, mennyit értett belőle (vietnámi volt, korlátozott angoltudással), mindenesetre a széfet nem nyitotta ki.

Gabi azt beszélte meg a tulajjal, hogy az utolsó napon 8.35-re jöjjön átvenni a kulcsokat. Juli és Veri viszont nem akarták megvárni, mert szerettek volna vonatindulás előtt még reggelizni. Meglepetésünkre Gabi is bejelentette, hogy elmegy hamarabb, pedig neki csak délután indult a gépe és csak a barátait akarta meglátogatni (akik nem tudom, mennyire szoktak hozzá a szombat reggel 9 előtt érkező látogatókhoz). Ottmaradtunk a fiúkkal és vártuk a tulajt. Én előző nap azt mondtam, hogy a 8.35 túl korai, ott fogunk egy évig szobrozni a pályaudvaron – de nem számoltam a keleti lazasággal. 9-kor a tulajnak még híre-hamva sem volt. Én jóelőre kinéztem, hogy a 9.10-es villamossal tudjuk kényelmesen elérni a vonatot, ezért arra jutottunk, hogy a kulcsokat ott hagyjuk az asztalon (a lakásajtón kívülről nem volt kilincs, tehát nem hagyjuk nyitva így sem). Ezt megírtuk Gabinak, aki nagyon kiakadt – az ő nevén volt az r’b’nb, és félt, hogy emiatt rossz értékeléseket kap majd. (Vajon a tulaj, aki nem volt képes időre odaérni, miért nem félt ugyanettől?) Írt a tulajnak, aki ígérte, hogy perceken belül ott lesz. Dani visszarohant, hogy maximum majd taxizik, én meg felszálltam a villamosra Istvánnal, aki kevésbé tapasztalt utazó lévén napok óta parázott, nehogy lekéssük a vonatot. Pár perc múlva Dani írta, hogy leadta a kulcsokat és rohan a villamosról. Javasoltam neki, hogy metróval jöjjön inkább, és jól tettem: vonatindulás előtt nagyon izzadtan, zihálva megjelent a váróteremben Dani, akinek így mindkét vonatindulása rohanósra sikeredett (az előzőt lásd az előző bejegyzésben).