Aki rákeres a Wikipédián és elolvassa, hogy Deía lakossága 620 fő, értetlenül áll ez előtt a cím előtt. Hogy lehet dugó egy ekkora településen?
Nyilván az autósok a ludasok a dologban. Ahogy a buszmegállóban ácsorogtunk, megállt ott egy kocsi, az anyósülésen ülő lány kiszállt, a másik pedig bekanyarodott a parkoló felé. Mondjuk szívesen szóltam volna neki, hogy ott már nincs hely, de erre nem került sor, mert nem sikerült olyan jól bevennie a kanyart és megrekedt a lejáratnál. Két újabb próbálkozás után sikeresen behajtott, majd kijött, és némileg ferdén beparkolt szemben a taxiknak fenntartott helyre (mindkettőre egyszerre).
- Juanita nem annyira figyelt az autóvezető-tanfolyamon - állapítottam meg. Hamarosan megjelent a másik lány két ásványvízzel; ekkor fölmerült bennünk, hogy ő nem Juanita barátnője, hanem az autósoktató, aki magyar kollégáihoz hasonlóan arra használja a diákokat, hogy fuvarozzák őt mindenfelé, ahova amúgy is menne (esetünkben a boltba). Juanita kikanyarodott és beletolatott a taxiállomást jelző oszlopba. Ekkor megállapítottuk, hogy ha Juanita vezetni akar, jobb, ha nem állunk az útjába.
Hamarosan a buszunk is megérkezett, Mallorcán szokatlan módon némi késéssel. A késés okát akkor kezdtük sejteni, mikor elindultunk a falun átvezető kanyargós országúton. A második kanyarnál ugyanis pont szembejött három autó - márpedig így nem fértünk volna el, hiszen a kanyarodáshoz a busznak át kellett lógnia a szemközti sávba. Át is lógott, az autók megálltak és patthelyzet alakult ki. A leghátsó fehér autó időben észbekapott és kicsit hátratolatott, a középső azonban nem mozdult. Erre magyarázatot kaptam, mikor megnéztem a rendszámtábláját, ugyanis francia volt az istenadta.
- És Jean-Luc se volt az autóvezető-tanfolyam gyöngye.
Az első autó anyósülésén ülő göndör hajú, rózsaszín felsős nő (a továbbiakban Rosita) pár perc után nem tudta tovább nézni a szerencsétlenkedést; kiszállt és kézzel-lábbal elmutogatta Jean-Lucnek, hogy ugyan tolasson már hátra. Ő hátrament egy kicsit (és őt követve Rosita útitársa is), de nem eléggé, a busz még mindig nem fért el. A járdán közelgő neonzöld felsős bácsi (Pedro) is besegített, hadonászva navigálta Jean-Lucöt, hogy mehet még tovább hátra. Öt perces vergődés után végre szabaddá vált az út a buszunk előtt.
A busz ablakából megtapsoltam Rositát és Pedro bácsit. Nélkülük még mindig Deía főutcáján dekkolnánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése