San Juan de la Ramblában kettévált a társaság: a többiek még túráztak kicsit a városban (ez Victor specialitása valamiért), viszont Lucíának haza kellett mennie dolgozni, én pedig el akartam menni a plázába a macska ajándékát megvenni (nem írom ide, mit kap, nehogy elolvassa este előtt és ne legyen meglepetés). Mivel az autó az ösvény túlsó végénél parkolt, Lucíának is buszra kellett szállnia. Tősgyökeres tinerfeñaként ez problémát okozott neki, hiszen ők többnyire autóval járnak, nem Titsával (erről bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2012/01/titsa-es-tsai.html). Mi magyaráztuk el, hogy bankkártyával is fizethet, aztán szembesült vele, hogy maszk sincs nála. A zsebembe nyúlva rémülten észleltem, hogy nálam se: úgy látszik, kiesett valamikor, miközben fölfelé mentünk a hegyre. Szerencsére útba esett egy patika, ahol Lucía vett egy orvosi maszkot, én pedig egy szép piros FFP2-est.
Az autóúton a titsa megállóit rövid letérősávval oldják meg. Mikor beértünk a megállóba, leolvastam a QR-kódot (az autózós helybélieket és a frissen érkezett turistákat mindig meglepem ezzel a művelettel), ami elvitt a valós idejű utazási adatok oldalára. Kiderült, hogy a 108-as 10 perc múlva jön; nekem ez volt az ideális, mivel percek alatt a plázában van, viszont nem tudtuk, megáll-e ott, ahol Lucía a kocsiját hagyta. Szerencsére az oldal szerint a 325-ös és a 363-as is hamarosan várható volt, bár mérget nem vettem volna rá: reggel a 363-as 10 perccel korábban indult (szerencsére elértem, hála Gazsi tanításának, hogy jóval előbb kint kell lenni a megállóban), Barbara viszont azért maradt le a túráról, mert a 325-ös durván késett. A megállóban már várakozott egy vörös hajú szeplős fickó és egy fejkendős bácsi, az utóbbi kiállt a letérősáv szélére és onnan figyelt. Vélhetően azért tette ezt, mert pont kanyar után voltunk, és onnan nagyobb esélye volt a hirtelen felbukkanó buszt meglátni és integetni neki. Sajnos kiderült, hogy nem a 325-ösre várt, az ugyanis hirtelen (a beígért időnél 15 perccel korábban) megjelent és elszáguldott mellettünk, le se térve a főútról.
- Egyes megállókban van gomb, amit ha megnyomsz, látja a sofőr, hogy lesz felszálló - magyaráztam az elképedt Lucíának. - Hopp, itt is van! - kiáltottam fel, ugyanis a megálló falára valaki rózsaszín festékkel rajzolt egy pontot, és az egyértelműség kedvéért odaírta hozzá, hogy "gomb". Gyorsan meg is nyomtam, ezzel mosolyt csalva a vörös hajú srác arcára.
- Most már elvileg mindjárt jön a te buszod - mondta Lucía.
- Kiderült már, hogy megáll-e a Barranco Ruiznál? - kérdeztem, mert Lucía is nézegette a telefonját közben.
- Nem.
- Mármint nem áll meg vagy nem derült ki?
- Nem derült ki, de szerintem nem áll meg, mert a Google Maps nem mutatja.
- Hát akkor esélyes, hogy tényleg nem, de kérdezd meg a sofőrt.
Hamarosan tényleg felbukkant a 108-as a sziklafal mögött, és vad integetésemre besorolt a megállóba. Lucía megkérdezte a sofőrt, és természetesen az volt a válasz, hogy nem áll meg a Barranco Ruiznál. Én viszont kicsomagoltam az imént vett maszkot, ami furcsán kicsinek tűnt. Gyerekméret volt...
(azok kedvéért, akik négylábú, bundás titsákra számítottak, ideteszek egy barátságos példányt San Juan de la Ramblából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése