Küldönc!

 

Nem véletlenül nem szeretek az internetről vásárolni. Azon felül, hogy jobb saját szememmel látnom a terméket, megspórolom magamnak a futárokkal való interakciókat is, akik ugyan nem mindig olyan lassúak, mint Teknőc Ernő (akinek képét a kéremakövetkezőt blogról kölcsönöztem), más probléma azonban előfordul velük, mint az elmúlt hónapban ez többször kiderült.

Még szeptemberben vártunk egy csomagot, amely az online csomagkövető szerint egy csütörtöki napon érkezett volna meg. Ezért kissé meglepődtem, mikor szerda délelőtt rám telefonált a futár, hogy otthon vagyok-e. Természetesen nem voltam, a kedvenc kávézómban olvastam a botanikus kert mellett, de biztosítottam a futárt, hogy negyedóra alatt hazaérek. Megnyugtatott, hogy addig neki is van dolga, letettük, én gyorsan ledöntöttem a maradék kávémat (jól meg is égette a torkom, még forró volt) és tűztem fel a hegyre. A megbeszélt időpontban azonban a futár nem jelentkezett. Pár perc múlva felhívott, hogy otthon vagyok-e már, mert ő itt áll a ház előtt. Kinéztem, de csak fekete-fehér macskabarátom, Tajték bámult vissza rám kissé meglepetten. Ekkor esett le, mi történhetett.

- Biztos, hogy a megfelelő utcában van? Két ugyanilyen nevű utca is van a városban - hívtam fel a figyelmét (a futárét, nem a macskáét), nem téve hozzá, hogy az irányítószámuk viszont különböző, tehát esetleg azt is megnézhette volna. 

- Én itt vagyok az egészségközpontnál. Melyik a másik?

- Keresztelő Szent János temploma alatt.

- Az melyik? - értetlenkedett a futár, de mielőtt lehordhattam volna, amiért nem ismeri városunk egyik legrégibb műemlékét, hozzátette: - Mondjuk mindegy, ma már úgysem viszem ki, majd holnap.

Természetesen másnap sem akkor érkezett, amikorra ígérte, nem is voltam otthon. Mehettem a postára átvenni a csomagot, ami egyébiránt az eredeti választásunk lett volna, ha meg lehetett volna adni ilyet a honlapon, de a mi városunkban valamiért nem lehetett.

András új telefonjának a kikézbesítését is csütörtökre ígérték, és reméltük, hogy ezt be is tartják, mert szerdán engem kísért el a fogászatra. Na de a remény hal meg utoljára (a lepényhal meg először): mikor már indultunk volna, hívta Andrást a futár, hogy otthon lesz-e fél 12-kor (nem tudom, miért gondolják a futárok, hogy az emberek többsége munkanapokon napközben otthon ül). Rögtön rávágta, hogy nem, hiszen pont akkorra kell a fogorvosnál lennünk. Meglepetésemre a futár felajánlotta, hogy akkor kihozza a csomagot a fogorvosi rendelőbe. Elképzeltem, mekkorát néz majd a kerek szemüveges recepciós lányka, amikor az egyik páciens kísérőjének csomagot hoznak, de végülis legalább történik valami érdekes. Úgyhogy megegyeztek ebben, mi elindultunk, és a futár pár perc múlva megint telefonált, hogy meddig leszünk a fogászaton.

- Hát mittudomén! Az se biztos, hogy rögtön sorra kerülök, meg hát egy fogászati beavatkozás idejét nem lehet megjósolni.

- Azt mondom, hogy fél 1-ig - döntött András.

Már 12 után pár perccel kijöttem a rendelőből. Jelbeszéddel (hiszen csukva kellett tartani a számat, meg amúgy sem éreztem, hogy lenne) megkérdeztem Andrást, volt-e már a futár, de persze még nem. 12.20-ig vártunk, aztán úgy éreztem, szeretnék hazamenni pihenni. Amint kiléptünk a klinika kapuján, egy igen eltévedtnek tűnő futárt pillantottunk meg. 

- Ő az? - kérdeztem mutogatva Andrástól.

- Nem hiszem - felelte ő. Tényleg meglepő lett volna, hogy valakinek nem tűnik fel a hatalmas "Fogászati klinika" felirat. Elindultunk az utcán ugyanabba az irányba, mint a futár, és András egyre inkább elbizonytalanodott: lehet, hogy mégis őt keresi? Futásnak eredt, hogy beérje, a küldönc azonban ekkor befordult egy lépcsőházba és becsöngetett valamelyik lakóhoz.

Már a főtéren jártunk, mikor Andrást ismét hívta a futár. Úgyhogy András megfordult, visszasétált a fogorvosi rendelőhöz és végre átvette a telefonját.