Los Catalanes pár házból álló falucska az Anaga-hegység fő gerince alatt. Valaha tényleg katalánok telepedtek meg itt és kezdtek el gazdálkodni, azóta épült még néhány ház, valamint egy kis kápolna és egy éttermecske. Ebben álltunk sorban, amikor Pili megszólalt mögöttem:
- Mi az ördög az a Nelson?
- Milyen Nelson?
- Ki van írva, hogy Nelson?
- Hol? - kérdeztük, de Pili sokáig nem árulta ezt el, csak ismételgette, hogy ki van írva. Ezt igen furcsának találtuk, ugyanis a történelmi eseményeket visszapörgetve nem tűnt valószínűnek, hogy Nelson admirális ilyen magasra felmászott volna, miután partra szállni sem engedték. Pili végül hajlandó volt elárulni, hogy az étlapon látta a Nelsont, és közelebb érve meg is fejtette a rejtélyt: az "infusión" (gyümölcstea) szót sikerült Nelsonnak olvasnia.
Los Catalanes után egy régi vízvezetéket követtünk, pontosabban rajta mentünk. Ez nem volt könnyű feladat, mivel az elhagyatott vezetékben már nem volt víz, így a keskeny ösvényt sem tartották karban; olykor benőtte a fű és a kaktusz, és óvatosan kellett menni rajta, hiszen alattunk meredek lejtő vezetett a szurdok mélyére.
- Segítség, üldöz minket a Teno-félsziget világítótornya!
Ez elég ijesztően hangzott - főleg, mert a Teno-félsziget a sziget túlsó végében volt és egyáltalán nem mögöttünk - ezért hátranéztünk. Yoai egész lámpasort szerelt a fejére, és úgy áradt belőle a fény, mintha valami földönkívüli lett volna.
Többen is nehéznek éreztük a terepet, de nem úgy Antonio, aki - bár csapatunk legidősebb tagja - energiájával kiérdemelte a Harckocsi becenevet. Amikor már másfél órája a szakadék peremén egyensúlyoztunk, megkérdezte Nancyt:
- Mit szólnál, ha utána még letúráznánk a Tamadite strandra?
Nancy méltatlankodva fordult hátra.
- Hülyének látszom?
- Kicsit igen - vallotta be Antonio, de aztán új ötlet fogant a fejében: - Szeretnék csinálni egy drónt.
- Minek az neked? - kérdeztem.
- Embereket menteni - felelte Antonio, majd elbotlott egy gyökérben, mire emlékeztettem, hogy még nincs mentődrónja, úgyhogy érdemes vigyázni. Jonay közben előttünk ment és az úton heverő letört kaktuszágakat sorra lökte le a szakadékba, nehogy valaki rájuk lépve megcsússzon. A hátrább levő túratársak persze megragadták az alkalmat, és valahányszor lerepült egy kaktuszdarab, odakiáltottak Antoniónak:
- Antonio, szükség van a drónodra, valaki leesett!
Végre letértünk a vízvezetékről és kiértünk egy turistaútra. Túravezetőnk, Carlos itt bejelentette, hogy szavazás következik:
- Döntsétek el: fölfele menjünk vagy lefelé? Ki szavaz arra, hogy fölfelé?
Több kéz magasba emelkedett, Nancy azonban először tisztán akart látni.
- Melyik a rövidebb?
- Fölfelé rövidebb - felelte Carlos, mire Nancy keze is a magasba lendült.
- Rendben, akkor jó utat nektek! - vigyorgott Carlos, és elindult lefelé.
Most már jól járható úton mentünk, így Jonay fel merte tenni nekem a kérdést:
- Egy ötös skálán mennyire féltél odafent?
- Nem tudom, mondjuk három. Az biztos, hogy nem tervezek ide visszajönni.
- Az pont a hármas. A hármas, hogy egyszer jó volt, de nem jövök ide vissza többet.
- És se akarok többet visszajönni ide - csatlakozott Nancy.
- Jó, akkor majd együtt ne jöjjünk vissza! - javasoltam örömmel, mert Nancy jó arc, vele biztos buli lehet együtt nem elmenni helyekre.
- A négyes, amikor azt gondolod, hogy ezek mind elmebetegek, hogy idejöttek - folytatta Jonay. - Ezt nem gondoltad?
- Nem, mert feltételeztem, hogy a legtöbb túratárs nem számított ilyen terepre. Úgyhogy csak Beáról és Carlosról gondoltam, hogy elmebetegek - feleltem, tapintatosan hallgatva arról a tényről, hogy tudtam, maga Jonay is járt már itt.
A nagy melegben mindannyian örültünk, hogy találtunk egy vízcsapot. Carlos rögtön alátartotta a sapkáját, hogy bevizezze. Az egyik hátrébb levő túratárs (hang alapján nem ismertem fel, ki volt) úgy döntött, most bosszút áll az útelágazásnál elsütött tréfáért, és előrekiabált:
- Óvatosan azzal a vizes sapkával, Carlos! Még a végén kinő tőle a hajad!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése