Carlosék eredetileg Chanajigától indulva tervezték a túrát, ami nagy lelkesedéssel töltött el. Tavaly tavasszal ugyanis beleszerettem ebbe a pihenőhelybe, amikor egy workshopon itt tanultuk meg felismerni és lerajzolni a babérerdő fáit, ám az innen induló útvonalak a korábbi erdőtüzek miatt le voltak zárva. Örültem, hogy ezek szerint megnyitották őket. A túra előtti este azonban kiderült, hogy nem így történt, csak Carlos nem megfelelő helyen nézett utána az információnak. Megfelelő hely lehetett volna mondjuk Delia, aki nemrég a kutyáival akart volna ott fölmenni, ám az őrségben álló polgárőr közölte vele: az ösvény veszélyes, felőle ugyan bemehet, de csak saját felelősségére. Carlos nyilván nem akarta, hogy valamely túratárs esetleges sérülése az ő lelkén száradjon, ezért az utolsó pillanatban átszervezte az útvonalat.
Az Emilio Muñoz táborhelyhez vezető úttól indultunk, amit egyébként az autónkban egyikünk se tudott pontosan, hogy hol van, ezért kicsit izgultunk, és minden kanyar után azt hittük, hogy most jön. Sikerült megtalálnunk, és itt a reggeli hideg mellett azzal is szembesültünk, hogy nem ezen az úton fogunk indulni, hanem kicsit följebb megyünk a műúton, és onnan fog kiágazni a miénk. A kiágazásnál viszont rács fogadott, egyik oldalán pedig kordonként kifeszített szalag. Carlos közölte, hogy ez csak az autóknak tiltja meg a belépést, és bement a rács kordonmentes oldalán. JM vagányabb megoldást választott, és átbújt a szalag alatt - viszont a hátizsákjára rögzített túrabot rögtön le is szakította a szalagot.
Pár órával később az erdő közepén egy házikó mellett rózsaszín tornyot vettünk észre.
Mire a toronyhoz értem, Jonay már fent is volt a tetején, bár nem tudtam, hogy csinálta, ugyanis a fölfelé vezető lépcső alján lezárt kapu éktelenkedett. Jonay lekiabált, hogy álljunk be, csinál föntről csoportképet (csinált is, egy csomó hosszú árnyék látszik rajta felismerhetetlen emberek alatt), majd Miguel úgy döntött, utánamegy, és elindult fölfelé, a kapun oldalról átmászva. Jonay ekkor már félúton járt lefelé.
- Szerintem ne menj föl, fent el van törve a lépcső - tájékoztatta Miguelt. Domingo fülelni kezdett.
- Jön egy autó - jelentette be. Pili arcára aggodalom ült ki.
- Jobb, ha gyorsan lejönnek, ha ezek az erdészek, meg fogják büntetni őket, hogy a lezárt toronyba felmásztak!
Lefele néztem, ahonnét a motorzajt hallottam, és csak akkor fordultam vissza a torony felé, amikor felbukkant a fenyők közt a terepjáró ezüstös teteje. Jonay ekkor már Miguellel együtt lent volt a földön, és teljesen ártatlan arcot vágott, mintha eszébe sem jutott volna tilosban járni.
Azt hittem, a leereszkedés után szintben megyünk vissza az autókhoz, ezért meglepett, mikor egy kilátópontról Domingo lefelé mutatott.
- Szerintem ott vannak az autóink.
Én hiába meresztgettem a szemem, és azt gondoltam, túl alacsony vagyok, hogy észrevegyem őket, de elméletem megdőlt, mikor Jesús közölte, hogy ő is látja. A kezét követve már én is láttam az autókat a fák között.
- Szerintem ezek a mi autóink - mondta Jesús.
- De ha nem, akkor elköthetjük őket - javasoltam. Jesús a meredek sziklafalat méregette, aminek a tetején álltunk.
- Itt lemászva rövidíthetnénk - jegyezte meg.
- Én ezt nem csinálnám - figyelmeztettem. Így nem csináltuk, hanem az eredeti terv szerint másztunk le a hegy aljára. Mikor kiértünk a műúthoz, JM kötelességtudóan visszaakasztotta az általa reggel leszakított kordont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése