Beigli

Anyám általában nem süt beiglit. Régen párszor még sütött, társadalmi nyomásra (társadalom=a tesóm). Mostanában viszont a társadalmi nyomás megszűnt, legalábbis nem jön haza az ünnepekre, így anyám elfoglalt nyugdíjasként inkább veszi a beiglit szupermarketben vagy cukrászdában. Ezek persze különböző minőségűek; volt év, amikor 3 különböző bolt termékeit hasonlíthattuk össze a karácsonyi asztalnál. Egyszer még én is rendeltem nekik a sarki cukrászdából, csillagászati áron. Azóta már tönkrement (a cukrászda, nem a beigli).

Ami viszont érdekesség: hiába válik be valamelyik termék tökéletesen, a következő évben mégse onnan vesznek. Így a szomszéd Éva egy adott cukrászdából rendeli a beiglit, anyámék minden karácsonykor áradoznak, hogy milyen finom - aztán elmennek és vesznek a TESCÓ-ban vagy akárhol.

Idén a sarki zöldséges írta ki, hogy lehet nála beiglit kóstolni és rendelni. Ami ingyen van, azt meg kell próbálni alapon anyámék el is mentek beiglit kóstolni - aztán, mivel ciki úgy kóstolni, hogy az ember nem rendel, gyorsan rendeltek is belőle, pedig nem voltak elájulva tőle. A meglepetés akkor érte őket, mikor megérkezett a rendelés, és kiderült: több kategóriával gyengébb minőségű a kóstolónál. Az általam tesztelt diós példány tésztája száraz volt, tölteléke pedig kizárólag iszonyú száraz darált dióból állt (mazsola és egyéb zavaró körülmények nélkül). Anyám ugyan azt mondta, hogy rákent egy kis baracklekvárt és úgy egész ehető. Felvetettem, hogy ha az ember ráken egy kis baracklekvárt, belekever némi reszelt almát és mazsolát, valamint süt hozzá egy új tésztát, akkor tényleg egész jó beigli lesz belőle.

Anyámék mindenesetre átmentek a szomszéd Évához felköszönteni, majd visszatérve áradoztak, hogy milyen finom a beiglije, és jövőre ők is onnan fognak rendelni. Bár annyi (jó minőségű) diós beiglim lenne, ahányszor ezt hallottam.